Annyira sok cikk, nyílt levél és komment kering a neten a sportolók gyermekkori traumáiról, ami az edzőjük által, rajtuk / ellenük elkövetett erőszakot miatt érte őket, hogy én már szinte fel sem merem fogni, hogy ez a valóság, nem valami rossz krimi. 

Hálás vagyok például Görög Zitának, hogy kihasználva ismertségét felemelte a hangját a történtek (elsikálása) ellen.

Több ismert ember is nyilatkozott az ügyek kapcsán, hogy őt is érte anno attrocitás tornateremben, uszodában, sportcsarnokban, ha nem is nemi erőszak, de testi fenyítés formájában.

Például Stahl Judit, aki szó szerint ezt nyilatkozta gyermekkori úszásedzéseiről: "Igen vertek, de ez akkoriban nem volt ritka." 

Álljunk meg egy szóra ez utóbbi kapcsán is! 

Elgondolkodtam ezeken a sztorikon és egy irdatlan nagy űrt találtam magamban.

Hm. Tovább kutakodtam magamban, hogy mi ez a fura közöny, s rájöttem hogy ami hiányzik belőlem, az nem más, mint a felháborodás érzése. 

Mielőtt bárki nekem támad, hangsúlyozom, NEM a nemi erőszakról beszélek. Azzal kapcsolatban olyan fájdalmat és megbotránkozást érzek, ami szinte rettegéssel tölt el, hogy ilyen megtörténhet. 

Talán épp ezért is furcsállom magamban, hogy nem jönnek elő belőlem ennyire erős indulatok - pedig nem vagyok egy halvérű ember -, amikor arról hallok, hogy egy edző fizikai eszközökkel is él(t) a tanítványaival szemben. 

És a tény, hogy ez nekem nem furcsa, végtelenül elszomorított.
Ugyanis mit jelent ez? Egyértelműen azt, hogy valamilyen szinten - még ha az agyammal tudom is, hogy ez nem normális - az érzéseim képtelenek annyira felháborodni, ahogyan azt a helyzet kívánná.
Hisz nem ér sokként az, hogy van ilyen.

Pont. Erről van szó. 

Vallomás következik: 
Igen, sok veréssel találkoztam gyerekkoromban, nyilván bizonyos mértékig az életem részévé is vált a testi fenyítés jelenléte.

Függetlenül attól, hogy engem ért, vagy másokat, csapattársakat, ellenfeleket, szomszéd gyerekeket, barátnőket.

Elhatároztam hát, hogy tartok egy mini közvéleménykutatást azzal kapcsolatban, hogy mennyire normális a gyerekekkel szembeni fizikai erőszak. 

Már nem a középkorban élünk, tehát nem akarom azt hinni, hogy még mindig egy jól irányzott atyai pofon lenne a legmegfelelőbb csemete-nevelő eszköz. És amikor spec. én felnőttem (80-as, 90-es évek), akkor sem az volt már. 

Mégis, több tízezer karakteren át sorolhatnám, hányszor és milyen formában találkoztam azzal, hogy a felnőttek - bocsánat, most már kimondom úgy, ahogy van - verik a gyerekeket. 

Legyen szó szülő-gyermek viszonyról, edző-tanítvány, vagy tanár-diák kapcsolatról, és egy-egy pofonról, popsira csapásról, vagy olyan verésről, aminek látlelet lett a vége. 

Én minden fajtát láttam és többfélét el is szenvedtem.
Pedig normális közegből származom, egy helyes kisvárosban nőttem fel, szerető családban, gondoskodó szülőkkel, kiváló tanulóként és sportolóként. 
Ennek ellenére - vagy éppen ezért - lepődöm meg magam is azon, hogy az egész környezetemben mennyire "normális" volt a fizikai erőszak (verés, pofon) a gyermekkoromban. 

- Szeretném azt hinni, hogy ez már csak egy letűnt kor sajátossága, és mára mindez megváltozott.
- Szeretném azt hinni, hogy az ismert és hétköznapi emberek, sőt, mindannyiunk félelme, hogy ez a mi gyermekünkkel megeshet, már csak vihar a biliben, nem pedig valós probléma. 
- Szeretném azt hinni, hogy ez már nem olyan nyilvánvaló és elfogadott, mint az én gyerekkoromban volt.
Sőt, azt is szeretném gondolni, hogy máshol, más ifjoncokkal ez másképp működött, de azt hiszem ez túlzott naivitás és megalapozatlan idealizmus lenne... :(

Kérem az olvasóim segítségét, kérem a Te segítségedet is, derítsük ki, mennyire (volt) része az életünknek a fizikai fenyítés, milyen hatással volt/van ránk/gyermekeinkre, és hogy van-e javulás az ügyben! 
Ha nincs, akkor ugyanis sürgősen változtatni kell valamin! 

Hozzáteszem, azt gondolom, nem okoztak bennem traumát a múlt történései.
Egészséges, boldog felnőttnek vallom és érzem magam, de lehet, hogy ha egy pszichiáter leásna a belsőm legmélyebb bugyraiba, akkor nem ezt mondaná... :)) 

Bár ezt félig viccesen írom, de van egy dolog, amitől ennél sokkal jobban tartok: 
- Ha majd nekem gyerekem lesz és megtudom, hogy egy tanára, vagy edzője megüti én biztos, hogy nem állok jót magamért!! Mert szerintem igenis barbárság!

Tehát íme a nagy kérdés, amire névtelenül, arctalanul tudsz válaszolni, csak egy százalékos eredmény látszik majd belőle:

És még egy fontos kérdés, ami a jelenre vonatkozik: 

Végül zárszónak egy roppant elgondolkodtató idézet:

"Az elfenekelt gyerek látszólagos megbánása vagy odaadó szeretete a szülő iránt nem igazi szeretet. Az elfenekelt gyerek valójában gyűlöletet érez, amit el kell palástolnia, hogy ne legyen bűntudata. A verés fantáziálásba kergeti a gyereket! Bárcsak elpatkolna az apám! A fantázia azon nyomban bűntudatot ébreszt - Azt akartam, hogy haljon meg az apám! Milyen bűnös vagyok! A bűntudat az apa ölébe viszi a gyereket, látszólagos szeretettel. De a mélyben ott van a gyűlölet - és ott is marad." (Alexander Sutherland Neill)

Várom a véleményed kommentben is, szerinted mennyire valós probléma a fizikai erőszak, élhet-e ilyen nevelési eszközzel bármelyik felnőtt. 
És ha van olyan történeted a témában, amit szívesen megosztasz velünk, írd le bátran! 
Hátha segítesz vele másnak feldolgozni azt, amin ő átment, vagy legalább hogy azt érezze, nincs egyedül.

Végül személyes véleményem: 
Szégyellem magam, hogy nem érzek végtelen, zsigeri felháborodást a gyermekekkel szemben elkövetett fizikai fenyítés kapcsán. Tudom, hogy ez azért van, mert sajnos abban a múltban, ahol én felnőttem, ez megszokott volt. 
Viszont minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy a jelen és a jövő más legyen!!!

Ha egyetértesz azzal, hogy nem normális és nem megengedhető dolog, hogy bárki megverjen egy gyermeket, nyomj egy lájkot ide: 

Nézd meg a Hétköznapi Hősnők videóit a YouTube-on: 

Benne vagy egy izgalmas kihívásban? Csatlakozz az 50 hét - 50 új szokás csoporthoz itt: 

Ha szívesen megosztanád velünk a véleményed, vagy bármilyen kérdésed van, bátran kommentelj, vagy írj nekünk  a hetkoznapihosnok.official@gmail.com email címre. Várjuk szeretettel az üzeneted! :) 

Tarts velünk és válj a saját életed Hősnőjévé! :)

Siklós Katalin

 
Amikor azzal a félreismerhetetlen "mekkorakirályvagyok" érzéssel felvértezve, dagadó mellkassal, frissen megszerzett papírunkat lobogtatva kijövünk az iskolából, legalább három napig úgy érezzük, hogy sínen vagyunk. 

Megcsináltuk. 

Levizsgáztunk, megnyertük, túléltük, jöhet egy zsíros pozíció. 

Aztán leghamarabb akkor, amikor elkezdünk állást keresni, legkésőbb akkor, amikor évek óta hánykolódunk a munkaerőpiacon rájövünk, hogy nem pont ezt akartuk. 

A betölthető állások, a munkakör, az elvégzendő feladatok és a fizetés, ami érte jár... finoman szólva sem az, mint amit anno, dagadó mellkassal, friss diplomával vagy bizonyítvánnyal a kezünkben elképzeltünk. 

És ami még ennél is távolabb áll fiatalkori vágyainktól: 

A munkánkkal és a fizetésünkkel járó életszínvonal.

Ha minden jól megy - bocsánat, rosszul - , akkor elkezdünk új lehetőségek után kutatni.

Akkor nyitjuk fel a szemünket, amikor már kellő ideje ott morog a kisördög - pardon, a kisangyal - a fejünkben, hogy: 
- "Te ennél többre vagy képes!"
- "Csak ennyi lenne az élet?"
- "Te nem erre vágytál!".

Ez, akármilyen gyászosan is hangzik, már egy szuper lépés a beteljesedettebb élet irányába! Ugyanis ezekkel a gondolatokkal felismerjük, hogy semmi nem változik körülöttünk, ha nem cselekszünk. 

Nekünk kell változtatni, ha jobb életet akarunk. 

Legyen szó mellékállásról, egy másik képzés elvégzéséről, új karrierútról, vállalkozás indításáról, külföldi munkavállalásról, stb., az önfejlesztésnek elengedhetetlen szerepe lesz a továbblépésben. 

Ha már ezt a blogot olvasod, valószínűleg kezdesz megbarátkozni az önfejlesztéssel, vagy épp azért vagy itt, mert nagykanállal falod az önképző anyagokat.
Bárhogy is legyen, kiváncsi vagyok a véleményedre,  hogy mit jelent NEKED az önfejlesztés!
- Miért vágtál bele és milyen módon volt/van hatással az életedre?
Írd meg kommentben, hátha valaki pont Miattad, a Te történetedtől kap kedvet hozzá! :)  

Összeszedtem 3 irányt, amikben biztos, hogy változik az életed, ha elindulsz az önfejlesztés útján.

De kíváncsian várom a Te véleményedet, mit hagytam ki a felsorolásból, s milyen módon változott a Te életed, amióta találkoztál az önfejlesztés kincsével! Bátran jöhetnek a kommentek :) 

1. Új lehetőségek tárulnak fel

A személyes fejlődés mindig új lehetőségeket hoz magával. Hogy miért? Ezt most nem akarom az univerzummal magyarázni, hogy amint Te lépsz egyet előre, onnan fentről másik három méterrel visznek előrébb az égiek örömükben.
Inkább azzal magyarázom ezt, hogy a lehetőségek mindig is adottak. De előbb Neked kell készen állni rájuk, hogy azok valóban a TE lehetőségeid legyenek.

Mondok egy példát. Lehet, hogy éppen ma, míg ezt a cikket olvasod, X vállalat részvényei bitang emelkedésnek indulnak, mert megnyertek egy gigaprojektet. 
Okoska, akinek a mindene a pénz és a befektetések világa, és 5 éve bújja a tőzsdei anyagokat, most kinyit egy üveg pezsgőt, odaül a gép elé és bevásárol. Naná, hogy ünnepel, hisz eljött élete nagy lehetősége. 
Ugyanígy érzi magát annak a vállalatnak a vezetője is.  

Te vagy én pedig, akiknek ez az egész kábé kínai, megrántjuk a vállunkat és max. annyit mondunk, hogy hajrá srácok. Ez nem a mi lehetőségünk, mert nem értünk hozzá. 

Szóval a lényeg, hogy válassz ki egy irányt és kezdd el fejleszteni Magad! Ismerd meg a gondolataidat, az erősségeidet, az érdeklődési körödet, és hamarosan észre fogod venni, hogy számtalan lehetőséged van.

Csak győzz választani ;) 

Ha még nem tudod, vajon mi lehet a Te témád, katt ide, itt találsz némi segítséged, hogy felfedezd!

A legfontosabb, hogy kezdd el! Kezdj személyiségfejlődéssel foglalkozó cikkeket, könyveket, blogokat olvasni (pl. EZT :) ) videókat nézni (Iratkozz fel ide, most!), s implementáld a tanultakat a saját életedre! 

2. Megnő az önbizalmad

Az önbizalom, az önbecsülés fontos alapjai annak, hogy elkezdhesd követni az álmaidat. Egész egyszerűen azért, mert hinned kell Magadban annyira, hogy tudd, képes vagy elérni őket. Egy önbizalomhiányos állapotban ez képtelenség. 

Amíg úgy érzed magad, mint egy rakás szerencsétlenség, nem fogsz tudni ujjongva belevágni a nagy önmegvalósításba, hisz az első gondolatod az lenne, hogy "nekem ez úgyse sikerül".

Amikor személyiségfejlesztő könyveket kezdesz el olvasni, vagy hanganyagokat hallgatsz, pontosan megérted ennek a szinte automatikus reakciónak az okát. Fel fogod tudni idézni Magadban ezeknek a múltbéli gyökereit és a jelenben is működő szokásaidat, hitrendszeredet, amik meghatározzák a mindennapjaidat.

Éppen ez a megértés szerintem az önfejlesztés egyik első lépése, s talán a legfontosabb szerepe is. Ha megérted, mi gátolt eddig, sokkal nyitottabb leszel a Benned rejlő erő felfedezésére is.
Ha pedig megtaláltad, hinni fogsz benne.

Ez pedig önbizalommal - és kellemes mellékhatásként óriási tettvággyal is tölt el.

Ha élőben is dolgoznál az önbizalmad fejlesztésén, akkor ez a workshop pont Neked szól: 
Határtalan Önbizalom Workshop - kifejezetten nőknek

3. Önmagad sokkal jobb verziójává válsz

Megismerni legjobb Önmagad - ez az önfejlesztés legfontosabb célja. Hisz ezáltal fejlődhetsz a munkádban, a kapcsolataidban, az életminőségedben, az egészségmegőrzés terén, a megfelelő egyensúly kialakításában. 

Hogy az élet melyik területén akarsz épp dolgozni, azt csak Te tudod. De az biztos, hogy személyiségként fejlődnöd kell ahhoz, hogy előrébb lépj. Ugyanis mindennek a kulcsa Benned van. Csak abba gondolj bele, hogy 

Hogy Belőled mi lesz, csak Rajtad múlik! Jesszus, micsoda közhelyeket írok le... de tényleg így van!
Azon múlik, milyen szintre tudod fejleszteni a személyiségedet, mennyit vagy hajlandó tanulni - az iskolán kívül is - és mekkora Benned a tettvágy, a kitartás, a fegyelem és a lelkesedés. 

SEGÍTSÉG!

Ráadásnak ugyanis itt az én legnagyobb kérdésem, amire azóta sem találom a választ: 

★ Miért nem tanítják ezeket a dolgokat az iskolában?? ★

- Miért nem foglalkoznak ott a személyiségfejlődéssel, az önbizalommal, a pozitív gondolkodással, a célkitűzéssel, a tudatossággal? 

Ha Neked van elképzelésed róla, légyszi írd meg kommentben! Lehet, hogy én vagyok túl naív, de szent meggyőződésem, hogy ezen változtatni kell valahogy! 

Ha van itt pedagógus, aki ezt most olvassa, légyszi írja meg, miért nem foglalkoznak ilyesmivel a suliban! Vagy már igen? Megtörtént a változás, az isiben már épül a gyerkőcök személyisége is, csak én maradtam le róla? (Bár így lenne!) 

Szerinted is fontos lenne, hogy gyerkőceink a szinusz-koszinusz, tangens-kotangens mellett önmaguk megismeréséről is tanuljanak a suliban?
Írd meg kommentben, hogy szerinted is kell-e a változás, vagy jó ez így, ahogy van!

Köszi előre is a véleményedet! :) 

Nyomj egy lájkot ide, ha egyetértesz azzal, hogy a jelenlegi oktatási rendszer el van cseszve úgy, ahogy van! 

★ Érdekel az önfejlesztés, de nem tudod hol állj neki? Nézd meg a Hétköznapi Hősnők videóit a YouTube-on!

★ Benne vagy egy izgalmas kihívásban? Csatlakozz az 50 hét - 50 új szokás csoporthoz itt: 

★ Ha szívesen megosztanád velünk a véleményed, vagy bármilyen kérdésed van, bátran kommentelj, vagy írj nekünk  a hetkoznapihosnok.official@gmail.com email címre. Várjuk szeretettel az üzeneted! :) 

Tarts velünk és válj a saját életed Hősnőjévé! :)

Siklós Katalin

Neked is leesik az állad egy brilliáns ízléssel berendezett lakás láttán? 
Te is kellemes irigységgel vegyült elismeréssel nézed azokat, akik saját kezűleg képesek gyakorlatilag bármiből valami lenyűgözőt alkotni? 
S szerinted is a karrier leggyönyörűbb csúcsa az, amikor valaki abban tud kiemelkedőt alkotni, ami az igazi szenvedélye, a szívügye? 

Nos, ha csak egyetlen kérdésre is igennel válaszoltál, az alábbi riport biztos, hogy Neked szól. Egy olyan Hősnővel beszélgetek ugyanis, aki mind a három fenti kritériumot kipipálta, sőt, még ennél sokkal többet! 

A most következő interjút meleg szívvel ajánlom mindenkinek, akinek szüksége van egy kis inspirációra. Nem csak lakberendezés témában, hanem életvezetésben, kitartásban és példamutatásban is. 

Ismerd meg Csorba Anita tértervezőt, a magyarországi online közösség egyik legmeghatározóbb szereplőjét. 
Anita social media jelenléte már a legbefolyásosabbnak titulált vállalkozónőkével vetekszik, Facebook oldalán 160.000-en, YouTube csatornáján 58.000-en, Instagram-ján pedig 20.000-en követik. 

Hogyan építette fel színes, vidám és fantasztikusan inspiráló birodalmát, mi a célja vele és hova tart? - kiderül a lenti interjúból! ⇓

Kritizálni mindig is imádtak az emberek, hisz valószínűleg egyszerűbb más alkotását, életét, külsejét, munkáját lehúzni, mint szembenézni azzal, hogy az a valaki bizony elhúzott mellettünk. Megcsinált valamit, amire nem voltunk/vagyunk képesek. 

Amerikában például jellemzően úgy reagálnak ilyesmire az emberek, hogy:
- "Wow, hogy csináltad?"
Ezzel szemben nálunk  divatosabbak az alábbi verziók:
- "Biztos csak szerencséje volt, vagy benyalta magát."
- "Undorító, ahogy kinéz."
- "Tuti, hogy ezek mellett rémes anya, aki nem törődik a családjával."
- "Olyan hangja van, mint egy repedt fazéknak, mit keres ez itt."

Stb... függően attól, milyen helyzetről, teljesítményről vagy személyről van szó. 

Ahogy teret nyert életünkben az internet és a social média, a kritika sokkal keményebb mennyiségben és minőségben ömlik ránk - ha lehet azt egyáltalán minőségnek nevezeni, ami a weben folyik. 

Arctalan, névtelen senkiháziak húzzák le válogatás nélkül mindazt, amire valaki más büszke. Vagy csak éppen a külsejét.
Szimplán azzal a céllal, hogy tönkretegyék a napját. 
De nem egyszer hallottunk már olyan esetekről is, amikor fiatalok az öngyilkosságba menekültek az őket ért online kritika elől.
Még kimondni is durva, de rengetegen azért nem mernek belevágni valamibe, mert félnek a kritikától, szimplán az tartja vissza egy következtő lépéstől, egy nagy terv megvalósításától, hogy mások majd mit szólnak. 

Íme 4 tipp arra, hogyan kezeld a kritikát: 

1. Mindannyiunkat kritizálják, most is, ebben a pillanatban is.

Tudatosítsd magadban, hogy az emberek állandóan ítélkeznek feletted és kritizálnak. Azt, hogy hogyan nézel ki, hogyan beszélsz, milyen fórumon kommunikálsz, mit eszel, mit nem eszel, mi van rajtad, kiket olvasol, kiket nézel.
De! Ha őszinte vagy magadhoz, valószínűleg oda lyukadsz ki, hogy Te is gyakran kritizálod magad.

TIsztázzuk, ez bizonyos mértékben teljesen normális, és az emberi lét abszolút alap hozzávalója.

Emberi. Ergo nem fogsz tudni megszabadulni tőle. 

Gondolj a legeslegnagyobb sztárra, akit kedvelsz!
Valószínűleg emberek milliói követik és imádják őt az egész világon, mégis irdatlan mennyiségű kritikát kap, nap mint a nap.

Vagy fordítva, jusson most eszedbe egy olyan celebritás, akit egyáltalán nem bírsz. 
Te egy idegesítő nyikhajnak vagy hülye picsának tartod, aki nézhetetlen, hallgathatatlan, mégis valószínűleg óriás követőtáborral rendelkezik (különben nem lenne ismert ember), és több százan, ezren ismerik el a tevékenységét.

Tehát megegyezhetünk abban, hogy Te is kritizálsz, én is kritizálok, mindenki kritizál.

Ott van például a korábbi Eurovíziós győztes Conchita Wurst. Aki történetes egy szakállas nő. (WTF?!) 

És most jön a lényeg:
Emberek milliói lehülyebuzizták, undorodtak tőle, kritizálták, de ez nem fogja őt megállítani! 
Attól ő még kisestélyiben és magassarkúban végigturnézta a fél világot, lemezeket adott ki és egy valag pénzt megkeresett ezzel. 

Vagy például Leo DiCaprio sem adta fel a színészi pályáját azért, mert évekig nem kapott Oscart, helyette kritikát viszont bőségesen.
Még egy "aberki" is minden nap ott virít a TV-ben, pedig egy fél (egész) ország utálja. Mégsem hagyja abba a magamutogatást, sőt, virágzó üzletet épített az ismertségére.

Tehát. Kritizálni fognak, bármit csinálsz, de a lényeg, hogy ez nem gátolhat meg Téged semmiben! 

2. Minél nagyobban játszol, annál több kritikát fogsz kapni.

Egyértelmű.

Rozi nénit Karakószörcsögön valószínűleg csak a szomszédai kritizálják. 3-4 ember összesúgdos a háta mögött. Hogy gazos az udvara, hogy ugat a hülye kutyája, száraz a piskótája, vagy hogy milyen kardigánban ment a templomba. És ha ez Rozi néni fülébe eljut, lehet, hogy még el is pityeredik miatta.

Aki viszont tevékenységével sok embert szólít meg és nagyobb nyilvánosságot vállal, ennek a sokszorosát fogja kapni.
Itt újra képbe jön az internet, ahol számolatlanul lehet szórni (és kapni) a szitkokat. Mégpedig úgy, hogy nem kell felvállalni hozzá magunkat. 

És a kommentelőket, trollokat, a net nagy kritikusait, az önjelölt szakértőket egy másodpercig nem érdekli az, hogy a céltáblájuk milyen értéket teremtett, vagy hány ember életére van pozitív hatással. 
Nem érdekli őket a befektetett munka, sem az eredmény, csak azt keresik, mit, hol lehet lehúzni. 

Nézzünk egy konkrét példát. Ott van Rubint Réka.
Lassan egymilliós követőtábora van, tízezrek fogynak le a módszerével, vagy fedezik fel a mozgás örömét neki köszönhetően, mégis eszméletlen sárdobálást kap minden áldott nap. 

Kezdve a lófejűtől, a kitartott qrv@n át, egészen a férfitestű ocsmányságig kap mindent.
Ami a csodálatos benne, hogy ő már megtanulta ezt kezelni, pedig sacc per kábé, naponta ezerszer mondják neki, hogy xar ő, xar amit csinál, ő maga egy senki és egyébként is dögöljön meg.
Ugyanis a magyar troll szájából ez abszolút se nem túlzás, se nem ritka!
(Bele se merek gondolni, milyen lelki megpróbáltatásokon kellett végigmennie, mire ehhez hozzászokott.) 

Az elképesztően sikeres és (mégis) sokak által kritizált Rubint Réka.
Kép: rcnews.hu

Ez egyszerűen így működik. Minél nagyobb nyilvánosságot vállalsz, minél több embert szólítasz meg valamivel, amiben TE hiszel, annál több lesz a kritika is, amit bezsebelsz. Számolj vele!

A kritika egyébként nem más, mint a véleménynyilvánítás egyik formája.
Véleménye márpedig mindenkinek van, mégpedig általában olyan, amilyen maga az ember.

Sajnos, egyelőre a legtöbben még nem a napsugaras-rózsaszín ködben, boldogan viháncoló csillámpóni üzemmódban élnek, ennek megfelelően a véleményük sem virágillatú. Inkább büdös.

Pedig én hiszem, hogy mindenkiben meg lehetne találni a jót, és élhetnénk egy sokkal kevésbé kritikus világban is, de a legtöbb embernek egyelőre esze ágában sincs ezt keresni.

3. Válogasd meg, kinek a véleményére adsz

A legritkább esetekben történik olyan, hogy sikeres emberektől - akik valamit letettek az asztalra - kapsz kritikát.

Az a helyzet ugyanis, hogy ők azzal vannak elfoglalva, hogy építkezzenek, alkossanak, a munkájukkal szebbé és jobbá tegyék a világot, megoldásokat hozzanak mások problémáira.
Amikor valakinek ez teszi ki a napjait, nincs is ideje és egyáltaán attitűdje azzal foglalkozni, hogy másokat (sokszor ismeretlenül) kritizáljon.

Általánosságban kijelenthejtük, hogy a legnagyobb kritikusok azok az emberek, akik soha nem hoztak létre semmit, nem alkotnak, nem cselekednek.

Csak fújjognak. Nyamvadt fotelman-ek. Szájkaratésok.

Tehát mielőtt a szívedre vennél egy fájó kritikát, csak ezt kérdezd meg magadtól:

- Ki az, aki mondja? 
- Tényleg hagyom, hogy ilyen emberek hatással legyenek az életemre? Tönkretegyék a hangulatomat?

Ne hagyd! 

Téged milyen kritika ért, ami igazán kiborított? Írd meg a cikk alján kommentben, és azt is, szerinted hogyan lehet kezelni a sok negatív behatást!

Ha pedig történetesen olyan embertől kapsz kritikát, akinek a véleménye fontos számodra, akkor nyugodtan vedd komolyan. De ne úgy, hogy megsértődsz, vagy Dunának mész miattta, hanem nézd meg, hogy mit tanulhatsz belőle. 

Akár kérdezd meg az adott embert, szerinte mit csinálhattál volna másképp, jobban. Hisz a releváns kritikából szuperül lehet tanulni! És ezzel már el is értünk a negyedik ponthoz: 

4. A legtöbb kritika irreleváns

A legtöbb kritika nem konstruktív és nincs is különösebb értelme. Szimplán csak valaki véleménye.

Mondjuk egy barátod nem szereti a csokit. Akkor ez most azt jelentené, hogy a csoki nem jó?? Hát dehogynem! Nagyon is jó! Mármint baromi finom :) Tök mindegy, hogy ő mit gondol!

Továbbmegyek, összetöri a haverod véleménye a csoki szívét? Megrogyik tőle lelkileg? Baromira nem. Ugyanúgy él és virul (és csábítja kísértésre a diétázó nőket) továbbra is.

De nézzük meg ezt magunkra vonatkoztatva:
Ahogy mi sem értünk egyet mindennel és mindenkivel, úgy mások sem fognak velünk, és azzal, amit csinálunk. 
De ez így van jól!

Míg a helyi GyurmaGyurka fennhangon kritizálja a teltkarcsú nőket, addig más férfinek a világmindenséget jelenti egy kerekded hölgy. Számít annak a nőnek GyurmaGyurka véleménye? Hát nem szabad, hogy számítson!! Irreleváns.

Az is, hogy mit gondol, sőt, maga durci-Gyurci is.

Jusson eszedbe Neked is ez, ha kritizálnak! Kérdezd meg magadtól: 
- Számít nekem az ő véleménye? Más lesz tőle az életem? 

Segítek: NEM!

+1. Mielőtt kritizálnál bárkit

Jusson eszedbe: 

Ha valakit kritizálsz, azzal valójában nem őt jellemzed , hanem azt, hogy Te ki vagy.

De ez még nem minden!

Van a tarsolyomban még 3 szemléletmód, amik segítenek abban, hogy magasról... ;) 

Nézd meg ezt a videót és szabadulj meg a kritika és a negatív vélemények okozta stressztől:

Ha egyetértesz, és Te sem szereted az állandó károgókat, nyomj egy lájkot ide: 

Ha tetszett a cikk, ne felejtsd el megosztani, hátha másnak az életét is megkönnyíted vele! 

Nézd meg a Hétköznapi Hősnők videóit a YouTube-on! :) 

Benne vagy egy izgalmas kihívásban? Csatlakozz az 50 hét - 50 új szokás csoporthoz itt: 
https://www.facebook.com/groups/50.het.50.uj.szokas/

Téged milyen kritika ért, ami igazán kiborított? Írd meg kommentben és azt is, szerinted hogyan lehet kezelni a sok negatív behatást!

Ha szívesen megosztanád velünk a véleményed, vagy bármilyen kérdésed van, bátran kommentelj, vagy írj nekünk a hetkoznapihosnok.official@gmail.com email címre. Várjuk szeretettel az üzeneted! :) 

A Hétköznapi Hősnők oldal RÓLAD szól. 

- Sokszor érzed úgy, hogy nagyon nem könnyű Neked, vagy hogy nőként tízszeresen meg kell mindenért harcolni és egy erős (pénzes) pasi nélkül mit sem érsz?

Én hiszem, hogy sokkal tehetségesebb vagy annál, minthogy azt érezd, hogy a káoszból az egyetlen kiút egy franciaágy szélére tett borítékon át vezet...!

- Úgy érzed, lassan becsavarodsz az anyaság - karrier - háztartás - feleség - barátnő szerepkörök útvesztőjébe és az állandó időhiányba?

A héten a NŐIESSÉG kérdéséről fogunk beszélgetni, és szeretnék ezzel kapcsolatban "vitát" indítani - természetesen csak a szó legpozitívabb értelmében véve, afféle diskurzust.

Hisz ez egy nagyon megosztó téma, viszont meggyőződésem, hogy nem mehetünk el szó nélkül mellette, ha sikerszokásokról, vállalkozói (női) létről és a sikeres gondolkodásmód elsajátításáról van szó.

Szerintem nagyon is hozzátartozik mindezekhez, hogy tudjuk, kik vagyunk és milyen szerepet látunk magunknak az életben.

--------------------------------------
Vallomás következik:
---------------------------------------

Sokat vitatott téma, hogy az Eurovízió vajon tényleg dalverseny-e, vagy csak annak csúfoljuk, és valójában egy diplomáciai elemekkel fűszerezett lenyűgöző showműsor. 

A Stockholmban megrendezett tegnapi döntőn szerintem

Nemrég olvastam egy bejegyzést, amitől akut sikítófrászt kaptam. 

Hogy a jó életbe lehet az, hogy nagyjából végtelenített listák keringenek arról, hogy az IGAZI nőnek milyennek KELL lennie?! 

Én tudom, hogy aki írta, azt nyilván a jó szándék vezérelte. 
Tudom azt is, hogy a hagyományos, női értékekre reflektált. Pirospont neki ezért. 

De urambocsá', hadd legyen már "igazi" nő az is, aki időnként nem éppen királylányosan viselkedik.