Példaképek, nem csak nőknek.

Hétköznapi Hősnők

Elég vagy

Nem túl sok és nem túl kevés

2017. február 28. - Hétköznapi Hősnők

Sokat beszélgettünk ma egy kliensemmel a megfelelni vágyásról. 
Arról, hogy már olyan szinten űzzük ezt, hogy nem csak a saját személyiségünket, de gyakorlatilag az álmainkat is mások elvárásaihoz igazítjuk. 

Nem kell okvetlen egy konkrét személyre gondolnod ilyenkor, lehet ez a társadalom, a környék többi lakója (Mit szólnak majd...), szereplők a múltadból, vagy az elképzelt jövődből (Pl.: Akkor leszek majd jó feleség / anya / nagymama, ha...). 

Azonosítsd ezeket a - sokszor tudat alatt munkálkodó - berögződéseket, és szabadítsd meg Magad tőlük. 

Első lépésként engedd meg az álmaidnak, hogy szabadon szárnyaljanak. Legalább azt engedd meg Magadnak, hogy olyan életet vizualizálj, amilyenre valóban TE vágysz! 

És hidd el azt, hogy elég vagy. Elég vagy ahhoz, hogy szeressen egy férfi / nő, elég vagy ahhoz, hogy szeressenek a gyermekeid, elég vagy ahhoz, hogy szeressenek a szüleid. 

S ha Te ragaszkodsz ahhoz, hogy elég vagy így, ma, most, ahogy vagy, és nem teszed saját Magad számára is egy jövőben megvalósuló dologtól (vagy rosszabb esetben számos dologtól) függővé önmagad szeretetét, akkor fognak tudni mások is tiszta szívvel szeretni Téged. Így fogsz tudni adni és kapni. <3

»»» Ha meg akarsz felelni, soha nem fogsz megfelelni. «««

Drága Hősnőm / Hősöm!

Ma, itt és most úgy vagy jó, ahogy vagy. Egy csodálatos és szeretetre méltó, különleges ajándéka vagy az életnek. 
Fordulj szeretettel önmagad és a világ felé, és ugyanezt fogod visszakapni. 
Ha úgy érzed, fejlődni szeretnél, légy nyitott a mindennapok tanításaira, de ne tedd önmagad szeretetét ettől függővé.

Nincs "Majd akkor, ha...". Most van.

Gyönyörű reklám, amit 2017-ben mindenkinek látni kell

Te meg mernéd ezt csinálni? :)

Kicsit elkanyarodunk ma a Hősködés témakörétől, és szimplán, mint nő szeretném Veletek megosztani ezt a kis videót. 

Szerintem ez is fontos feladatunk és senkinek nincs olyan nagy szíve az ilyesmihez, mint egy nőnek :) <3 

Az ételkészítés folyamata, az étel megosztása, az ezáltali gondoskodás és a közös étkezések ereje... mind-mind tiszta szeretet. :) 

Te kivel ülnél szívesen egy asztalhoz? 

Egyszer nyersz, egyszer tanulsz

1. Azt kérdezte tőlem ma reggel a Pozitív naplóm, hogy: 
- Mi az a hiba / csalódás, amiből tanultál a héten?
- És mit?
Legszívesebben azt válaszoltam volna neki, hogy: 
- Hú, banyek, mennyi időd van, hol kezdjem?!

De ennyivel nem úszom meg. :) 
» A mai kérdés ismét emlékeztetett arra, hogy a hibáink, kudarcaink nem azért vannak, hogy földbedöngöljenek minket, hanem azért, hogy tanuljunk belőlük. 
Még ha elsőre baromira nem ezt az érzést keltik is :/

Őszintén szólva, a hetem rengeteg szomorúságot, fájdalmat és kudarcot tartogatott nekem. Ha lehetne, ezt a hetet úgy, ahogy van, kitörölném.

És igen, ilyenkor ott lebeg az én fejem fölött is a gondolat, hogy megfogjam ezt a naplót és úgy kivágjam az ablakon, hogy a lába se érje a földet, utána kiáltva, hogy:
"Menj te a csudába a tanulságaiddal együtt!" (csak talán ennél egy kicsit cifrábban mondanám)... 
De ezzel tudom, hogy csak én veszítenék.

( Saját naplót innen tudsz rendelni: http://bit.ly/PozitivNaplo )

Ha így tennék, azt jelentené, nem tudok szembenézni magammal, legyőztek a nehézségek és képtelen vagyok jobb emberré válni.

Könnyebb lenne-e ezt az utat választani? Most úgy érzem, sokkal.
- Dehát milyen Hősnő az, aki átadja magát a kínlódásnak, nem? :))

Na nézzük, mit lehet tenni, ha építkezni akarunk a hibáinkból, kudarcainkból, nem pedig összeomlani a súlyuk alatt:

» Ha bámilyen negatívum ér, próbáld meg az előnyöddé kovácsolni azáltal, hogy végiggondolod, mit profitálhatsz belőle. 
Nem anyagilag, hanem emberileg.

Kérdezd meg Magadtól: 
- Milyen fejlődési lehetőséget kínál nekem ez a helyzet?

Ehhez persze nagyfokú önkritika is szükséges, hisz sokszor azt kell tudni mondani magunknak: 
- Igen, ezt én szúrtam el. / Igen, nem tettem meg mindent.

» Azzal, hogy ezt ki tudod jelenteni, először is kilépsz az áldozatszerepből. 
Többé nem azt látod, hogy a dolgok Veled csak úgy megtörténnek, hanem felelősséget vállalsz.

» Másrészt lehetőséget adsz Magadnak a fejlődésre. 
Gondold végig, hogy azzal, hogy kimászol a csávából, milyen emberré válsz? 
Erősebb, bölcsebb, okosabb, rutinosabb, tapasztaltabb, bátrabb, kitartóbb, stb... - Milyen leszel?

A tapasztalat nem más, mint az elkövetett hibáink összessége. S ezeknek a hibáknak kizárólag akkor van értelme, ha képes vagy tanulni belőlük.

»»» Úgyhogy merengj el rajta egy kicsit ma Te is, milyen tanulsággal ajándékozott meg a héten az élet, milyen kihívást küzdöttél le, s milyen emberré válhatsz azáltal, ha végigmész az úton, amit ez a helyzet kínált Számodra! :)

-----------------

2. A Pozitív naplóm második kérdése ez volt: 
- Mi az, amit megtettél, pedig egyáltalán nem volt könnyű?

Ezt a kérdést azért szeretem, mert emlékeztet az erőnkre. Emlékeztet a megannyi apró győzelemre, amiket a mindennapokban elérünk, csak hajlamosak vagyunk megfeledkezni róluk.

Az önértékelésünknek egy szerves részét képezi az, hogyan tekintünk magunkra, tisztában vagyunk-e az értékeinkkel és mindazzal, amit már elértünk.

Ha egy ilyen kérdés segítségével végiggondolod, mi volt az a héten, amiért kiléptél a komfortzónádból, legyőzted egy félelmedet, vagy csak szimplán önmagadat, akkor máris egy kicsit közelebb kerülsz a Benned élő Hétköznapi Hősnőhöz! :)

És vele igazán jó dolog találkozni... <3

Szóval, ha vezetsz Pozitív naplót, ha nem, adj Magadnak pár percet ma, és gondold végig ezeket a tanulságokat.

Hidd el, jó érzés lesz és mindig segít egy kicsit erősebbnek látni a fényt az alagút végén!

--------------------------

Nincs még Pozitív naplód, de szeretnél? 
Katt ide: http://bit.ly/PozitivNaplo

Csodás hétvégét kívánok Neked!

Szeretettel: Kata <3

 

#hétköznapihősnők #PozitívNapló #egyszernyerszegyszertanulsz

BOLDOGSÁG

Azt hiszem, ez a gondolat akkor segít a legjobban, amikor elhisszük magunkról, hogy pocsék az életünk, nem tartunk még sehol, túl nehéz ma a lét, bezzeg az XY ide jön, oda megy, mindenki más már előrébb tart, stb...

Ha ilyen káosz zakatol időnként a fejedben, jusson eszedbe, mennyi mindened VAN, mennyi mindent elértél, megtanultál, milyen izgalmas emberré váltál, mennyire tudsz szeretni, mennyit fejlődtél, és juss el a megannyi apró élményig, amit nap mint nap átélhetsz.

Ezekre koncentrálj kérlek, tudod a boldogság itt van. Nem egy nagy célhoz kötött, nem egy állapothoz kötött, hanem pillanatokhoz és pillanatok sorozatához kötött.

Ha a jelenben nem találod meg a boldogságot, hidd el, a jövődben sem fogod.

Szóval ne a gondolataidban keresd, ne a tárgyakban, amit birtokolsz, ne is a céljaidban, amiket majd egyszer elérsz.

Nézd végig a jelen helyzetedet és találj meg benne minden apróságot, amiért boldog lehetsz.

Úgy érzed semmi örömöt nem találsz benne? Keress tovább!

Egy kis segítség: http://bit.ly/PozitivNaplo

És ha nagyon nem megy, egyszerűen változtass:

- Jobban tetszene, ha vidámabb ember lennél? 
» Legyél vidámabb! 
- Jobban tetszene, ha bátrabb ember lennél? 
» Legyél bátrabb! 
- Jobban tetszene, ha egészségesebben élnél? 
» Gyerünk, állj neki még ma! 
- Jobban tetszene, ha többet tudnál? 
» Tanulj! Tanulj most, ne "majd egyszer"...

Pont a "majd egyszer"-rel van a probléma. Tudod miért? Mert sosem jön el!!

Szóval, drága Hősnőm, a boldogság ott van előtted, most is. 

Ajándékozd meg Magad és a világot a legszebb mosolyoddal, lélegezz mélyen, húzd ki Magad és érezd, hogy élvezed a pillanatot!

<3 <3 <3

 

#hétköznapihősnők #boldogság

5 + 1 tipp a lustaság ellen

Ne minősítsd le magad, inkább vesd be ezeket a módszereket!

cat-sleeping-in-a-funny-position-cute-lazy-british-shorthair-1440x900-wide-wallpapers_net.jpgMegvan az érzés, hogy csak ülsz a kanapén, a lábad feltéve, távirányító vagy / plusz mobil a kezedben és üveges tekintettel azon merengsz, hogy már megint hogy elcseszted az időt? 

(Hölgyeknél a jelenet opcionálisan kiegészül egy divatmagazinnal, egy kis csokival vagy egy pohár borral, pasiknál végtelenített TV kapcsolgatással, hírek olvasásával, Playstation-nel vagy meccsnézéssel.) 

S ahelyett, hogy kiélveznéd a pihenés üde pillanatait, ostorozod magad:
- Már megint lusta vagyok.
- Gyenge vagyok.
- Ma is elbaszkuráltam az időmet.

Ami ilyenkor a probléma, az az, hogy jellem-kérdést csinálsz az egészből,
és azonosítod Magad a pillanatnyi helyzettel. 
Nem azt mondod, hogy pihensz, töltődsz, megengeded Magadnak,
lehetővé tetted,
vagy éppen így döntöttél,
hanem egyenlőségjelet teszel Magad és a lustaság közé. 

Mi ennek az eredménye? -» Bazirosszul érzed Magad.
Utálod a napod, utálod a lustaságot, a gyengeségedet, a feladataidat és a végén utálod Magad is.

De ezt felejtsd el!

Tovább

Egy örök mosoly emlékére

"Én megyek ő hozzá, de ő nem jő ide vissza én hozzám."

maxresdefault_3.jpg

Elment egy barátunk.

Nem csak úgy külföldre, haza, vagy egy másik munkahelyre… hanem örökre.
A szívem egyik felét a végtelen szomorúság, a másikat pedig egy szűnni nem akaró gondolat tölti be, ezt szeretném most kiírni magamból.

A barátunkat nem egy betegség győzte le, nem érte baleset és nem hogy nem volt még öreg, hanem mocskosul fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon.
A barátunkat az élet győzte le - legalábbis én így fogalmazom magamnak.

Elveszítettük őt.

Először szó szerint, mert december 23-án elindult otthonról és nem ért haza többé.
Őrjítően hosszú hetek teltek el úgy, hogy senki nem tudta, hol van. De egy valamit mindenki tudott:

Hogy Zoli bajban van.

Százak indultak a keresésére, dacolva az irdatlan hideggel, nem törődve fáradtsággal, ünnepekkel, családi és munkahelyi kötelezettségekkel.

S hogy miért akartak ennyien segíteni?
Nem azért, mert fiatal volt, erős és egy állandóan nyüzsgő, társasági lény, hanem azért, mert Zoli olyan ember volt, akitől mindenki kapott valami jót.

Egy mosolyt, egy viccet, egy baráti ölelést, egy meglepetést, szaktudást, segítséget, egy jó szót, inspirációt a sporthoz, közös röhögést, egy kis zsiványságot, egy finom vacsorát, egy-egy felejthetetlen baráti estét, egy-egy vidám koccintást, szerelmet, órákon át tartó beszélgetést, vagy éppen egy életreszóló barátságot.

Emberek ezrei szurkoltak neki, hogy előkerüljön, s szerintem nem vagyok egyedül azzal sem, hogy azt álmodtam, jól van, boldogan koktélozik valahol és odakacsintott, hogy minden rendben.

És most itt állunk, nagyon is ébren, üveges tekintettel bámulva magunk elé, és azt kérdezzük, hova lett az életre szóló barátunk. Hova lett az a jellegzetes mosoly, hova lett az a rengeteg erő, kitartás és jókedv, amivel Zoli élte a mindennapjait.

Emlékszem, amikor megismertem - munkaügyben - , más volt, mint a kollégái. Sokkal közvetlenebb volt, sokkal vidámabb, nem épített falat magunk közé, hanem egyből, úgy teljes csupaszív mivoltában állt oda, tanított, közreműködött és mindig segített, ha kértük.
Aztán pár évvel később újra megismerhettem, immár egy drága barátnőm oldalán Őt, mint Férfit.

A romantikust, a játékost, a meglepetéseket okozót, a társasjátékozót, a buliban ránk vigyázót, a törekvőt… az erős Férfit. És ezzel együtt a bújós, sebezhető, érzékeny, szeretetre vágyó Férfit is.

Emlékszem a baráti beszélgetéskre négyesben, emlékszem az ínyencségére, a konyhaművészetére, az igényességére, a mulatságokra, a filmnézésre, a mindig makulátlan megjelenésre, a jókedvre, és arra a mosolyra… mindig csak az az elfelejthetetlen Zolis mosoly.

Aztán másfelé sodort minket az élet, de tavaly ősszel újra találkoztunk. Egy még nagyvilágibb, még jobb megjelenésű, szuper sportos, még nagyobban gondolkodó Férfit láttam, akinek az életében talán már csak az a mosoly volt állandó.

És megbeszéltük, hogy naná, hogy találkozunk újra, naná, hogy összeülünk csak úgy, beszélgetni, vagy elmegyünk bulizni, mert az olyan jó volt régen mindig.

De nem találkoztunk, mert az élet zakatol tovább, mindenki éli a napjait, hajtja a többet, a jobbat, a szebbet… - és aztán időnként kegyetlenül a fejünkhöz vágja, hogy addig örüljünk, amíg még zakatol.
Hogy addig éljünk, amíg itt vagyunk. Nem lehet csak félig élni, csak kicsit odatenni magunkat, csak gyakorolgatni és készülni valamire, ami talán sosem jön el.

Mert ez nem egy jelmezes főpróba, ez itt és most, maga az ÉLET.

Ahogy nézem a képeit, azt érzem, ő igazán megélte. Volt, hogy két végén égette a gyertyát, volt hogy nagyon hajtotta ő is, volt, hogy sokkal többet adott, mint amennyit kapott, és volt, amikor már nem tudott magából adni.

Mert a felszín alatt baj volt. És ezt talán csak azok tudták, akik nagyon közel álltak hozzá.

S pont ez az a gondolat, ami nem hagy nyugodni, itt ül mázsás súllyal a vállamon, a végtelen szomorúság kezét fogva.

Belenézek a fényképeken a szemébe, ugyanolyan színű, mint az enyém. Nézem, ahogy edz, ugyanúgy, mint más barátaim. Nézem a megjelenését, és látom magam előtt, ahogy reggel válogat a ruhásszekrény előtt állva, hogy megtalálja aznapra a tökéletest. És elképzelem, ahogy azon morfondírozik ő is, hogyan juthatna még előrébb a munkában, hoagyan fedezhetné fel még inkább a világot, hogyan válasszon igazán hozzá való párt, hogy csináljon még többet, jobbat, szebbet…

Mégis, van valami, ami nem látszik a képeken és soha nem volt ott a képzeletemben sem, amikor rá gondoltam.

Pedig ott élt Zoliban, a mindennapjai szerves részeként, cipelte magával.
És lehet, hogy más barátaim is cipelik.

Félelem? Szorongás? Elégedetlenség? Fáradtság? Elkeseredettség? Kudarc? Betegség? Gyengeség? Szomorúság? Letörtség? Bűntudat? Lelki bánat? Fájdalom?

Lehet, hogy valamelyik a Te barátaidban is ott van… csak nem tudsz róla, mert nem látszik a képeken.

Nem látszik a tökéletesre filterezett életeken, nem látszik a makulátlan megjelenésen, a bivalyerősre sportolt testeken, nem lehet kivenni a basszus dübörgéséből az átbulizott éjszakák zajában. Mert nem állunk meg a rohanásban, nem figyelünk egymásra és nem kérünk segítséget - talán azért, hogy ne csorbuljon a kép.

ff0416bc6362b64e66f61dc0e93d412f.jpg

Miután megtudtuk, hogy Zoli elment, a közösségi oldalakat ellepték az érthetetlenség, a szomorúság, a tehetetlenség, a gyász és a búcsú súlyos szavai… Rengetegen írták, hogy mennyire szerették, hogy mennyi jót kaptak tőle, hogy mennyire fog hiányozni, hogy mennyire felfoghatatlan, hogy nincs többé.

Amikor eltűnt, ismerősök és ismeretlenek százai üzentek neki, keresték, szurkoltak, nyomoztak, imádkoztak… most pedig egy kis boldog emlékezést csempészve a végtelen szomorúság és a gyász fekete ködébe, mesélünk róla egymásnak. Elmeséljük, kinek mi a legkedvesebb emléke róla, ki milyen sztorit élt át vele, ki hogy emlékszik rá.

Ezzel talán könnyítünk a saját lelkünkön... De tudjátok, mi az a kérdés, ami nem tágít a fejemből?

Miért nem tettük ezt meg addig, amíg itt volt?

Amíg itt van velünk Ő, az az ember, akit annyira szeretünk, akit olyan jó fejnek tartunk, akitől csak jót kaptunk, akinek drukkolunk, akinek szívesen segítenénk, aki az életünk fontos része, vagy csak egy jó emléke.

Nekünk most Zoli, de Neked lehet, hogy Józsi, Erika, a kollégád, a csapattársad, a szomszédod, a szerelmed, vagy a buszon melletted ülő idegen.

Miért nem kérdezzük meg egymástól, hogy figyelj, hogy vagy, úgy igazán?

Hogy lehet az, hogy valakit, akit ennyien, ennyire szeretünk, legyőzhet az élet?
És hányan vannak még, akik lehet, hogy most indulnak el egy olyan útra, mint Ő, karácsony előtt?
Ahonnan már soha nem térnek vissza…

Hogy lehet, hogy azt mutatjuk, minden OK, hogy csinosak, erősek és törekvők vagyunk, közben semmire nem vágyunk jobban, mint hogy valaki meghallgasson minket, vagy hogy segítsen?
Hát milyen szeretet a mi szeretetünk? Milyen őszinteség a mi őszinteségünk?

Hogy lehet, hogy több száz, több ezer ember szeretete, barátsága, imája egyszerűen pár héttel elkésik, és ezzel már menthetetlenül feleslegessé válik??

Miért nem vagyunk ott, amikor igazán szükség van ránk?
És miért nem szólunk, miért nem mutatjuk meg a sebzett, félő, csalódott, vágyódó, összeomlás szélén álló lelkünket, amikor igazán szükségünk van valakire?

Tudom, hogy Zoli mellett az utolsó időszakban is fantasztikus emberek, igazán jó barátok álltak, és biztos vagyok benne, hogy mindig számíthatott rájuk.
Csak azt nem tudom, hol volt a többi sokszáz ember szeretete, hálája, segítsége akkor, amikor még érhetett volna valamit? Igen, magamat is ide sorolom.

Miért nem valósult meg az a találkozó, amit akkor ősszel megbeszéltünk, miért nem hívjuk fel egymást gyakrabban, hogy éreztessük:

Itt vagyok, számíthatsz rám.

Ezt a csodálatos embert már nem tudjuk visszahozni. Itt marad a keze nyoma a kezünkben, a mosolya a mosolyunkban, a történetei az emlékünkben, a szeretete a szívünkben, a lelke a lelkünkben.

Ez visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen, végezetes hiba volt. Elkéstünk.
Elkéstünk a szeretettel, az aggódással és a segítséggel.

Kérlek, tegyünk róla, mindannyian a saját környezetünkben, hogy ne fordulhasson elő ilyesmi.
El lehet késni a fodrásztól, le lehet késni a buszt, késhetsz a találkozóról, vagy a munkahelyedről is…

De a szeretettel, az aggódással és a segítséggel nem szabad elkésni, mert lehet, hogy akinek szüksége lenne rá, már nem tud tovább várni.

-----------------------------------

Írta: Siklós Katalin
Hétköznapi Hősnők