Példaképek, nem csak nőknek.

Hétköznapi Hősnők


Erőszak uszodán innen és túl

Téged is vertek kiskorodban?

2016. május 26. - Hétköznapi Hősnők

obman.jpg

Annyira sok cikk, nyílt levél és komment kering a neten a sportolók gyermekkori traumáiról, ami az edzőjük által, rajtuk / ellenük elkövetett erőszakot miatt érte őket, hogy én már szinte fel sem merem fogni, hogy ez a valóság, nem valami rossz krimi. 

Hálás vagyok például Görög Zitának, hogy kihasználva ismertségét felemelte a hangját a történtek (elsikálása) ellen.

Több ismert ember is nyilatkozott az ügyek kapcsán, hogy őt is érte anno attrocitás tornateremben, uszodában, sportcsarnokban, ha nem is nemi erőszak, de testi fenyítés formájában.

Például Stahl Judit, aki szó szerint ezt nyilatkozta gyermekkori úszásedzéseiről: "Igen vertek, de ez akkoriban nem volt ritka." 

Álljunk meg egy szóra ez utóbbi kapcsán is! 

Elgondolkodtam ezeken a sztorikon és egy irdatlan nagy űrt találtam magamban.

Hm. Tovább kutakodtam magamban, hogy mi ez a fura közöny, s rájöttem hogy ami hiányzik belőlem, az nem más, mint a felháborodás érzése. 

Mielőtt bárki nekem támad, hangsúlyozom, NEM a nemi erőszakról beszélek. Azzal kapcsolatban olyan fájdalmat és megbotránkozást érzek, ami szinte rettegéssel tölt el, hogy ilyen megtörténhet. 

Talán épp ezért is furcsállom magamban, hogy nem jönnek elő belőlem ennyire erős indulatok - pedig nem vagyok egy halvérű ember -, amikor arról hallok, hogy egy edző fizikai eszközökkel is él(t) a tanítványaival szemben. 

Magyarul megveri a gyerekeket.

És a tény, hogy ez nekem nem furcsa, végtelenül elszomorított.
Ugyanis mit jelent ez? Egyértelműen azt, hogy valamilyen szinten - még ha az agyammal tudom is, hogy ez nem normális - az érzéseim képtelenek annyira felháborodni, ahogyan azt a helyzet kívánná.
Hisz nem ér sokként az, hogy van ilyen.

Pont. Erről van szó. 

Vallomás következik: 
Igen, sok veréssel találkoztam gyerekkoromban, nyilván bizonyos mértékig az életem részévé is vált a testi fenyítés jelenléte.

Függetlenül attól, hogy engem ért, vagy másokat, csapattársakat, ellenfeleket, szomszéd gyerekeket, barátnőket.

1431702949_445.jpg

Elhatároztam hát, hogy tartok egy mini közvéleménykutatást azzal kapcsolatban, hogy mennyire normális a gyerekekkel szembeni fizikai erőszak. 

Már nem a középkorban élünk, tehát nem akarom azt hinni, hogy még mindig egy jól irányzott atyai pofon lenne a legmegfelelőbb csemete-nevelő eszköz. És amikor spec. én felnőttem (80-as, 90-es évek), akkor sem az volt már. 

Mégis, több tízezer karakteren át sorolhatnám, hányszor és milyen formában találkoztam azzal, hogy a felnőttek - bocsánat, most már kimondom úgy, ahogy van - verik a gyerekeket. 

Legyen szó szülő-gyermek viszonyról, edző-tanítvány, vagy tanár-diák kapcsolatról, és egy-egy pofonról, popsira csapásról, vagy olyan verésről, aminek látlelet lett a vége. 

Én minden fajtát láttam és többfélét el is szenvedtem.
Pedig normális közegből származom, egy helyes kisvárosban nőttem fel, szerető családban, gondoskodó szülőkkel, kiváló tanulóként és sportolóként. 
Ennek ellenére - vagy éppen ezért - lepődöm meg magam is azon, hogy az egész környezetemben mennyire "normális" volt a fizikai erőszak (verés, pofon) a gyermekkoromban. 

- Szeretném azt hinni, hogy ez már csak egy letűnt kor sajátossága, és mára mindez megváltozott.
- Szeretném azt hinni, hogy az ismert és hétköznapi emberek, sőt, mindannyiunk félelme, hogy ez a mi gyermekünkkel megeshet, már csak vihar a biliben, nem pedig valós probléma. 
- Szeretném azt hinni, hogy ez már nem olyan nyilvánvaló és elfogadott, mint az én gyerekkoromban volt.
Sőt, azt is szeretném gondolni, hogy máshol, más ifjoncokkal ez másképp működött, de azt hiszem ez túlzott naivitás és megalapozatlan idealizmus lenne... :(

Kérem az olvasóim segítségét, kérem a Te segítségedet is, derítsük ki, mennyire (volt) része az életünknek a fizikai fenyítés, milyen hatással volt/van ránk/gyermekeinkre, és hogy van-e javulás az ügyben! 
Ha nincs, akkor ugyanis sürgősen változtatni kell valamin! 

1452824779856260.jpg

Hozzáteszem, azt gondolom, nem okoztak bennem traumát a múlt történései.
Egészséges, boldog felnőttnek vallom és érzem magam, de lehet, hogy ha egy pszichiáter leásna a belsőm legmélyebb bugyraiba, akkor nem ezt mondaná... :)) 

Bár ezt félig viccesen írom, de van egy dolog, amitől ennél sokkal jobban tartok: 
- Ha majd nekem gyerekem lesz és megtudom, hogy egy tanára, vagy edzője megüti én biztos, hogy nem állok jót magamért!! Mert szerintem igenis barbárság!

Tehát íme a nagy kérdés, amire névtelenül, arctalanul tudsz válaszolni, csak egy százalékos eredmény látszik majd belőle:

És még egy fontos kérdés, ami a jelenre vonatkozik: 

Végül zárszónak egy roppant elgondolkodtató idézet:

"Az elfenekelt gyerek látszólagos megbánása vagy odaadó szeretete a szülő iránt nem igazi szeretet. Az elfenekelt gyerek valójában gyűlöletet érez, amit el kell palástolnia, hogy ne legyen bűntudata. A verés fantáziálásba kergeti a gyereket! Bárcsak elpatkolna az apám! A fantázia azon nyomban bűntudatot ébreszt - Azt akartam, hogy haljon meg az apám! Milyen bűnös vagyok! A bűntudat az apa ölébe viszi a gyereket, látszólagos szeretettel. De a mélyben ott van a gyűlölet - és ott is marad." (Alexander Sutherland Neill)

Várom a véleményed kommentben is, szerinted mennyire valós probléma a fizikai erőszak, élhet-e ilyen nevelési eszközzel bármelyik felnőtt. 
És ha van olyan történeted a témában, amit szívesen megosztasz velünk, írd le bátran! 
Hátha segítesz vele másnak feldolgozni azt, amin ő átment, vagy legalább hogy azt érezze, nincs egyedül.

Végül személyes véleményem: 
Szégyellem magam, hogy nem érzek végtelen, zsigeri felháborodást a gyermekekkel szemben elkövetett fizikai fenyítés kapcsán. Tudom, hogy ez azért van, mert sajnos abban a múltban, ahol én felnőttem, ez megszokott volt. 
Viszont minden tőlem telhetőt meg fogok tenni azért, hogy a jelen és a jövő más legyen!!!

Ha egyetértesz azzal, hogy nem normális és nem megengedhető dolog, hogy bárki megverjen egy gyermeket, nyomj egy lájkot ide: 

Nézd meg a Hétköznapi Hősnők videóit a YouTube-on: 

Benne vagy egy izgalmas kihívásban? Csatlakozz az 50 hét - 50 új szokás csoporthoz itt: 

Ha szívesen megosztanád velünk a véleményed, vagy bármilyen kérdésed van, bátran kommentelj, vagy írj nekünk  a hetkoznapihosnok.official@gmail.com email címre. Várjuk szeretettel az üzeneted! :) 

Tarts velünk és válj a saját életed Hősnőjévé! :)

Siklós Katalin