Ha Te is úgy imádod a reggeli turmixokat, mint én, akkor ezt a receptet ki kell próbálnod!

Miért igyál turmixot reggelire? 

Nem tudom, Te hogy vagy vele, én azért rajongom az energiadús, össze-vissza kevert, magas fordulatszámon elkészített reggeliért - divatos és külföldies nevén "smoothie"-ért -, mert: 

1. Olyan egyszerűen elkészíthető, hogy még én is meg tudom csinálni.
És hidd el, ez azért belő egy majdhogynem negatív nehézségi szintet...

2. Végtelen variációs lehetőséget kínál maga a téma, 
Ezért nagyjából bármi van otthon, az tuti, hogy egy turmix kijön belőle. Úgy értem, bármi, ami jó barátságot ápol a diétámmal - és ezzel jajjjdeszépen át is kötöttünk a következő pontra:

3. Szuperegészséges és tápláló itókákat tudok ripsz-ropsz elkészíteni.
És ez nekem tényleg prioritás. Főleg reggel, amikor még vasból van az akarat... :))

Szóval legyen ez zöldturmix, gyümölcsturmix, algás turmix, zöldség turmix, protein turmix vagy bármi, nem félek kísérletezni és tágítani az ízlelőbimbóim határait. S pontosan ezt javaslom Neked is!

De hogy kerül a kávé a turmixba? 

Most egy olyan receptet mutatok, amit akkor ajánlok kifejezetten és nagyon meleg szívvel, ha azon koffeinkedvelők közé tartozol, akik falnak mennek, ha nem indíthatják a napot egy jó feketével, ám ügyelnek a vonalaikra és az egészségükre is.

De ha szimplán csak szereted az újdonságokat és épp kísérletező kedvedben vagy, már neki is állhatsz, szerintem imádni fogod! :)
Az igazi kávéfüggők reggeli párbeszéde, ugye. :)

S bár én alapvetően nem tartozom a reggel kávézós kategóriába, mert jellemzően inkább valami zölddel indítom a napot, ez a turmix méltán indult az aranyérmes kivétel címért - és győzött.

Energiabombázó reggeli kávéturmix

Hozzávalók: 
1 db fagyasztott banán
Ezt úgy szoktam csinálni, hogy ha veszek banánt, 2 db-ot mindig szépen felkarikázva beteszek a fagyasztóba. Egyrészt így nem romlik meg, nem érik túl, másrészt a fagyasztott banán felhasználási lehetőségei a végtelenhez közelítenek... kezdve pl. mindjárt azzal, hogy bármilyen turmixnak csodás, hűsítő alapja lehet.
2-3 kávéskanál darált mandula 
2-3 kávéskanál chia mag
2-3 dl tej
(Ízlés szerint lehet sima tej, laktózmentes tej, kókusztej, rizstej, szójatej... amit Te szeretsz és amit a vallásod megenged ;) )
1 adag presszó vagy hosszú kávé

A hozzávalók mennyisége azért ilyen nagyvonalúan pontatlan, mert ugye ízlések és pofonok. Hát honnan is tudhatnám, hogy mekkora adag turmixot vagy képes ledönteni reggel, hogyan szereted a kávét, hosszan vagy röviden, milyen tejecskét fogyasztasz, stb... Szóval látod, a turmixok világában (is) fő a szabadság és a kreativitás. 

Elkészítése: 

Vágd bele ezt mindet a turmixgépbe, pörgesd kb. 1 percig és már kész is a reggeli! A tetejét megszórhatod még egy kis chiamaggal dekorként és viszonthallásra.

Máris Tiéd a világ legvagányabb, tápláló és hűsítő kávés turmix reggelije! :) 

Kíváncsi vagy, élőben hogyan áll ez össze? Nézd meg róla ezt a rövid kis videót:

S hogy miért mondom már vagy harmadszor, hogy ez egy tápláló, igazi energiabomba reggeli? Na most figyelj: 

Kincset érő összetevők

Banán: 
Kedvenc déligyümölcsünk amellett, hogy kellően megédesíti és szuperselymessé varázsolja a turmixunkat, tele van káliummal és magnéziummal. Ezen áldásos tulajdonságának köszönhetően remek hatással van a csontjainkra, vérnyomásunkra és a szívünkre. Ezentúl kb. annyi energiát ad, mintha bevágtál volna egy jó rántott húst. 

Mandula:
A mandula a legjobb választás az olajos magvak közül, ha oda akarunk figyelni a vonalainkra. Viszonylag sok - 19gr - fehérjét, értékes aminosavakat tartalmaz, mindemellett gazdag telített- és telítetlen zsírsavakban is. Sőt, a mandula kiváló B1-, B2- és B6- és E-vitamin forrás. Szeretjük, fogyasszuk bátran!

Chia mag:
Napjaink superfood-sztárja elsősorban magas Omega3 és fehérje tartalmáról ismert. De ennél sokkal többet tud: Magas mikrotápanyag-tartalmának köszönhetően hatékonyan képes feltölteni a szervezetünk vitaminraktárait, a benne lévő kálcium, foszfor és mangán pedig főleg a csontjaink egészségének megőrzéséhez járul hozzá. Oh yeah.

Éééés a kávé:
Amiről erősen megoszlanak a vélemények. Most akkor jó vagy rossz, káros vagy egészséges, árt vagy használ?
Írd meg kommentben, szerinted hol az igazság és Te hogy állsz a kávézással! 

Én őszintén hiszek a mértékletesség erejében. 
Tehát csak semmi túlzás, törekedjünk a kávéfogyasztás kapcsán is a harmóniára. Figyeljük testünk jelzéseit és semmiképp ne essünk abba a hibába, hogy egy üres gyomorra lerántott, bivalyerős feketével indítjuk a napot!
Inkább próbáld ki ezt a kávés turmixot, szerintem imádni fogod! ⬆️

S ha megvolt, bátran írd meg kommentben, hogy ízlett!
- Mit módosítottál a recepten, tettél hozzá vagy vettél el belőle valamit? Kíváncsian várom a visszajelzéseidet!!
S ha van kedvenc kávés receptötleted, csak küldd el a hetkoznapihosnok.official@gmail.com-ra, és mi kipróbáljuk! :) 

Hát egészségünkre! :) 

Barátsággal: 
Kata

Ha tetszett a bejegyzés, barátkozzunk a Facebook-on is, vagy nyomj ide egy lájkot: 

Tarts velünk és válj a saját életed Hősnőjévé! :)

Írta: Siklós Katalin

Borítókép forrás

Neked hányszor mondták életedben, hogy nem fog sikerülni? 

- Hányszor éreztették azt, hogy nem vagy elég jó?

Tanárok, szülők, irigy iskolatársak, később a szkeptikus barátok, barátnők, potenciális üzleti partnerek, rossz házastársak... mindannyiunknak számos olyan ember lehet az életében, aki valamikor megpróbálja elhitetni velünk, hogy nem vagyunk elég jók. 

Nem mindig rossz szándékból, néha csak tudatlanságból, felsőbbrendűségből, irigységből, félelemből, egóból. 
És nem is mindig talál be. De vannak azok a mondatok, amiket akár egy életen át cipelünk magunkban. 

- Te hányszor gondoltad úgy, itt az ideje feladni, mert ez Neked nem fog menni?
- Hányszor beszélted már le Magad valamiről?

Sokszor azt hisszük, hogy a sikeres embereknek könnyű. Velük született a tehetség, nyilván üstökösként szárnyalják végig a karrierjüket, töretlenül menetelnek előre, a világ leborul az istenadta képességeik előtt. Pedig az igazság merőben más.

Most figyelj!

Elment egy barátunk.

Nem csak úgy külföldre, haza, vagy egy másik munkahelyre… hanem örökre.
A szívem egyik felét a végtelen szomorúság, a másikat pedig egy szűnni nem akaró gondolat tölti be, ezt szeretném most kiírni magamból.

A barátunkat nem egy betegség győzte le, nem érte baleset és nem hogy nem volt még öreg, hanem mocskosul fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon.
A barátunkat az élet győzte le - legalábbis én így fogalmazom magamnak.

Elveszítettük őt.

Először szó szerint, mert december 23-án elindult otthonról és nem ért haza többé.
Őrjítően hosszú hetek teltek el úgy, hogy senki nem tudta, hol van. De egy valamit mindenki tudott:

Hogy Zoli bajban van.

Százak indultak a keresésére, dacolva az irdatlan hideggel, nem törődve fáradtsággal, ünnepekkel, családi és munkahelyi kötelezettségekkel.

S hogy miért akartak ennyien segíteni?
Nem azért, mert fiatal volt, erős és egy állandóan nyüzsgő, társasági lény, hanem azért, mert Zoli olyan ember volt, akitől mindenki kapott valami jót.

Egy mosolyt, egy viccet, egy baráti ölelést, egy meglepetést, szaktudást, segítséget, egy jó szót, inspirációt a sporthoz, közös röhögést, egy kis zsiványságot, egy finom vacsorát, egy-egy felejthetetlen baráti estét, egy-egy vidám koccintást, szerelmet, órákon át tartó beszélgetést, vagy éppen egy életreszóló barátságot.

Emberek ezrei szurkoltak neki, hogy előkerüljön, s szerintem nem vagyok egyedül azzal sem, hogy azt álmodtam, jól van, boldogan koktélozik valahol és odakacsintott, hogy minden rendben.

És most itt állunk, nagyon is ébren, üveges tekintettel bámulva magunk elé, és azt kérdezzük, hova lett az életre szóló barátunk. Hova lett az a jellegzetes mosoly, hova lett az a rengeteg erő, kitartás és jókedv, amivel Zoli élte a mindennapjait.

Emlékszem, amikor megismertem - munkaügyben - , más volt, mint a kollégái. Sokkal közvetlenebb volt, sokkal vidámabb, nem épített falat magunk közé, hanem egyből, úgy teljes csupaszív mivoltában állt oda, tanított, közreműködött és mindig segített, ha kértük.
Aztán pár évvel később újra megismerhettem, immár egy drága barátnőm oldalán Őt, mint Férfit.

A romantikust, a játékost, a meglepetéseket okozót, a társasjátékozót, a buliban ránk vigyázót, a törekvőt… az erős Férfit. És ezzel együtt a bújós, sebezhető, érzékeny, szeretetre vágyó Férfit is.

Emlékszem a baráti beszélgetéskre négyesben, emlékszem az ínyencségére, a konyhaművészetére, az igényességére, a mulatságokra, a filmnézésre, a mindig makulátlan megjelenésre, a jókedvre, és arra a mosolyra… mindig csak az az elfelejthetetlen Zolis mosoly.

Aztán másfelé sodort minket az élet, de tavaly ősszel újra találkoztunk. Egy még nagyvilágibb, még jobb megjelenésű, szuper sportos, még nagyobban gondolkodó Férfit láttam, akinek az életében talán már csak az a mosoly volt állandó.

És megbeszéltük, hogy naná, hogy találkozunk újra, naná, hogy összeülünk csak úgy, beszélgetni, vagy elmegyünk bulizni, mert az olyan jó volt régen mindig.

De nem találkoztunk, mert az élet zakatol tovább, mindenki éli a napjait, hajtja a többet, a jobbat, a szebbet… - és aztán időnként kegyetlenül a fejünkhöz vágja, hogy addig örüljünk, amíg még zakatol.
Hogy addig éljünk, amíg itt vagyunk. Nem lehet csak félig élni, csak kicsit odatenni magunkat, csak gyakorolgatni és készülni valamire, ami talán sosem jön el.

Mert ez nem egy jelmezes főpróba, ez itt és most, maga az ÉLET.

Ahogy nézem a képeit, azt érzem, ő igazán megélte. Volt, hogy két végén égette a gyertyát, volt hogy nagyon hajtotta ő is, volt, hogy sokkal többet adott, mint amennyit kapott, és volt, amikor már nem tudott magából adni.

Mert a felszín alatt baj volt. És ezt talán csak azok tudták, akik nagyon közel álltak hozzá.

S pont ez az a gondolat, ami nem hagy nyugodni, itt ül mázsás súllyal a vállamon, a végtelen szomorúság kezét fogva.

Belenézek a fényképeken a szemébe, ugyanolyan színű, mint az enyém. Nézem, ahogy edz, ugyanúgy, mint más barátaim. Nézem a megjelenését, és látom magam előtt, ahogy reggel válogat a ruhásszekrény előtt állva, hogy megtalálja aznapra a tökéletest. És elképzelem, ahogy azon morfondírozik ő is, hogyan juthatna még előrébb a munkában, hoagyan fedezhetné fel még inkább a világot, hogyan válasszon igazán hozzá való párt, hogy csináljon még többet, jobbat, szebbet…

Mégis, van valami, ami nem látszik a képeken és soha nem volt ott a képzeletemben sem, amikor rá gondoltam.

Pedig ott élt Zoliban, a mindennapjai szerves részeként, cipelte magával.
És lehet, hogy más barátaim is cipelik.

Félelem? Szorongás? Elégedetlenség? Fáradtság? Elkeseredettség? Kudarc? Betegség? Gyengeség? Szomorúság? Letörtség? Bűntudat? Lelki bánat? Fájdalom?

Lehet, hogy valamelyik a Te barátaidban is ott van… csak nem tudsz róla, mert nem látszik a képeken.

Nem látszik a tökéletesre filterezett életeken, nem látszik a makulátlan megjelenésen, a bivalyerősre sportolt testeken, nem lehet kivenni a basszus dübörgéséből az átbulizott éjszakák zajában. Mert nem állunk meg a rohanásban, nem figyelünk egymásra és nem kérünk segítséget - talán azért, hogy ne csorbuljon a kép.

Miután megtudtuk, hogy Zoli elment, a közösségi oldalakat ellepték az érthetetlenség, a szomorúság, a tehetetlenség, a gyász és a búcsú súlyos szavai… Rengetegen írták, hogy mennyire szerették, hogy mennyi jót kaptak tőle, hogy mennyire fog hiányozni, hogy mennyire felfoghatatlan, hogy nincs többé.

Amikor eltűnt, ismerősök és ismeretlenek százai üzentek neki, keresték, szurkoltak, nyomoztak, imádkoztak… most pedig egy kis boldog emlékezést csempészve a végtelen szomorúság és a gyász fekete ködébe, mesélünk róla egymásnak. Elmeséljük, kinek mi a legkedvesebb emléke róla, ki milyen sztorit élt át vele, ki hogy emlékszik rá.

Ezzel talán könnyítünk a saját lelkünkön... De tudjátok, mi az a kérdés, ami nem tágít a fejemből?

Miért nem tettük ezt meg addig, amíg itt volt?

Amíg itt van velünk Ő, az az ember, akit annyira szeretünk, akit olyan jó fejnek tartunk, akitől csak jót kaptunk, akinek drukkolunk, akinek szívesen segítenénk, aki az életünk fontos része, vagy csak egy jó emléke.

Nekünk most Zoli, de Neked lehet, hogy Józsi, Erika, a kollégád, a csapattársad, a szomszédod, a szerelmed, vagy a buszon melletted ülő idegen.

Miért nem kérdezzük meg egymástól, hogy figyelj, hogy vagy, úgy igazán?

Hogy lehet az, hogy valakit, akit ennyien, ennyire szeretünk, legyőzhet az élet?
És hányan vannak még, akik lehet, hogy most indulnak el egy olyan útra, mint Ő, karácsony előtt?
Ahonnan már soha nem térnek vissza…

Hogy lehet, hogy azt mutatjuk, minden OK, hogy csinosak, erősek és törekvők vagyunk, közben semmire nem vágyunk jobban, mint hogy valaki meghallgasson minket, vagy hogy segítsen?
Hát milyen szeretet a mi szeretetünk? Milyen őszinteség a mi őszinteségünk?

Hogy lehet, hogy több száz, több ezer ember szeretete, barátsága, imája egyszerűen pár héttel elkésik, és ezzel már menthetetlenül feleslegessé válik??

Miért nem vagyunk ott, amikor igazán szükség van ránk?
És miért nem szólunk, miért nem mutatjuk meg a sebzett, félő, csalódott, vágyódó, összeomlás szélén álló lelkünket, amikor igazán szükségünk van valakire?

Tudom, hogy Zoli mellett az utolsó időszakban is fantasztikus emberek, igazán jó barátok álltak, és biztos vagyok benne, hogy mindig számíthatott rájuk.
Csak azt nem tudom, hol volt a többi sokszáz ember szeretete, hálája, segítsége akkor, amikor még érhetett volna valamit? Igen, magamat is ide sorolom.

Miért nem valósult meg az a találkozó, amit akkor ősszel megbeszéltünk, miért nem hívjuk fel egymást gyakrabban, hogy éreztessük:

Itt vagyok, számíthatsz rám.

Ezt a csodálatos embert már nem tudjuk visszahozni. Itt marad a keze nyoma a kezünkben, a mosolya a mosolyunkban, a történetei az emlékünkben, a szeretete a szívünkben, a lelke a lelkünkben.

Ez visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen, végezetes hiba volt. Elkéstünk.
Elkéstünk a szeretettel, az aggódással és a segítséggel.

Kérlek, tegyünk róla, mindannyian a saját környezetünkben, hogy ne fordulhasson elő ilyesmi.
El lehet késni a fodrásztól, le lehet késni a buszt, késhetsz a találkozóról, vagy a munkahelyedről is…

De a szeretettel, az aggódással és a segítséggel nem szabad elkésni, mert lehet, hogy akinek szüksége lenne rá, már nem tud tovább várni.

-----------------------------------

Írta: Siklós Katalin
Hétköznapi Hősnők

Egy őszinte és nagyon inspiráló beszélgetés következik nőkről, nőknek. Üzletről, anyaságról, ékszerekről, egyensúlyról és kitartásról. Fogadd sok szeretettel :) 

Amikor Helgával időpontot egyeztetek, kiderül, hogy nagyon közel lakunk egymáshoz, így hamar el is vetjük az irodai találkozó ötletét, kávézzunk inkább egyet a törökbálinti Like Bistro-ban.

Napsütéses reggelen indulok útnak, és a Hősnő interjúk előtti szokásos kíváncsiság motoszkál bennem... mindig különleges alkalom olyan hölgyekkel beszélgetnem, akikkel tudom, hogy bizonyos szempontból nagyon is egy cipőben járunk. Ugyanis egy nőnek óriás kihívás a karrier és a magánélet közti egyensúly megtalálása - na de ne szaladjunk ennyire előre a témában, elmesélek mindent az elejétől. 

Ismerd meg Egervári Helga - és a Joyjewel ékszerek - történetét

Mennyit ér egy nő? 

A minap egy barátnőmmel beszélgettem, aki 9 év együttélés és két gyermek után épp szétváló félben van, s ahogy ilyenkor az történni szokott, a habos-babos szerelmes duruzsolásból 90 decibelen üvöltés lett. 

Ami az enyém, az a Tiéd is - suttogjuk az elején édesdeden a másik fülébe, majd amikor tányértörésre kenyértörésre kerül a sor, jön a kőkemény matematika. 

Náluk sincs ez másképp, így viszonylag hamar felmerült a ki-mit-hozott és ki-mit-tett-hozzá kérdéskör. És már jön is a feketeleves, lehet készíteni a popcornt:
Lovag:

- Soha nem kerestél annyit, mint én, a sok itthonülés helyett mehettél volna te is továbbképzésekre, vagy törekedhettél volna jobban. Ki tartotta el a családot, míg te a gyerekekkel játszadoztál?! Mit ettetek volna, ha én nem vagyok? 

Hölgyemény: 

- Épp elég volt a háztartást meg a gyerekeket rendezni, nem hogy még karriert építsek! Rád soha nem számíthattam ebben, mégis mindig volt tiszta gatyád és meleg kaja az asztalon. 

Nos, ez a probléma. 
Hogy ami az egyiknek otthonülés, láblógatás, gyerekekkel játszadozás, az a másiknak egy fél élet. 
Rengeteg munkaóra, állandó készenlét - szabadnapok, elismerés és fizetés nélkül.

Persze, ne mondjam én, hogy nem kapott fizetést, mert az ura megkereste a kenyérrevalót, kifizette a törtlesztőket és a rezsit. Sőt, amíg az asszony nem dolgozott, ruháztatta az egész családot és minden anyagi teher az ő vállát nyomta.
Nincs ezzel baj, csak legyünk tisztában, hogy a másik oldal is értékes és elvégzett munka. 

- Mert ugye mi a helyzet a többi teherrel? 

Fotó: 24.hu

A tudatosság ünnepe

- ezzel a mottóval aposztrofálja magát az Everness fesztivál. 
Szép mottó, csak szerintem nem fedi a valóságot. 

Ami a valóság, azt talán nem is lehet szavakkal elmondani.

- Felszabadult boldogság?
Pffff, elég hülyén hangzik és nem is túl eladható.
- Egy szebb világ?
Sablonos.
- A valódi élet?
Na jó, ez meg már ijesztő… mégis ilyen és ehhez hasonló mondatok jutnak eszembe, amikor próbálom megmagyarázni magamnak, mit is jelentett számomra az Everness.

Mielőtt belekezdek az élménybeszámolómba, le kell szögeznem, hogy én nem vagyok egy megszállott spiri…
Nem hinném, hogy három szemmel látok, nem szoktam az előző életeimmel kommunikálni és nem tudok a gondolataimmal papírhajót hajtogatni egy A4-esből.
Ezt csak azért mondom, mert sokan azt hiszik, az Everness valami elvarázsolt kastély, ahova csak a legelvakultabb guruknak érdemes menni, s ahol reggeltől estig megy a hókusz-pókusz.
Hát, nagyot tévednek, kedves szkeptikusok!

Én nem többel, mint egy jó adag kiváncsisággal mentem a fesztiválra, nyitottan az újra. Majd egyszerűen nem akartam hazajönni többé. De ne szaladjunk ennyire előre…

Először is egy bátor húzással otthon hagytam a sminkkészletemet és életemben először nem került a bőröndbe magassarkú sem. Tudom, miss… , de ez az igazság.

Szóval irány Balatonakarattya.

Amikor beérkezel a fesztivál területére még nem tűnik fel az a sok apróság, amikből később összeáll a csodálatos egész. De ahogy átadod magad a helynek, az embereknek és az ott vibráló energiáknak, nem tudod nem észrevenni, hogy valami szép lassan megváltozik benned.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az első napon úgy döntöttünk a barátnőmmel, hogy csak lézengünk. Hagyjuk, hogy sodródjunk az árral és mindig csak azt fogjuk csinálni, amihez épp kedvünk van.
És az Everness bizony sodor.

Nem durván, nem úgy szippant be, mint mondjuk egy VOLT, ahol egyből belevágódsz egy koncertbe, a dübörgő zenébe és a partizó tömegbe, hanem finoman, selymesen ragad magával. Kezet nyújt és Te döntöd el, milyen irányba hagyod vezetni magad.

Ahogy sétálunk a sátrak között, minden érzékünkre hat az Everness életérzés…

A színes kendők, mandalák, rajzok, finom füstölő illat, ütemes de nagyon gyengéd zene, a puha homok a talpunk alatt, a jógázó, meditáló, örömtáncot lejtő, vagy épp az ősfák tövében pihenő, barátkozó emberek kavalkádja mind-mind a teljes egész meghatározó részét képezik.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Képzeld el, hogy belépsz Csodaországba. (Én legalábbis ilyennek képzelem el Csodaországot.)
Talán a legelső dolog, ami feltűnik, az az, hogy mindenki jól érzi magát. De nem úgy, mint a “kinti világban”, egy hagyományos fesztiválon, őrjöngve és lealjasodva.

Itt egyszerűen csak körülölel a boldogság. 
Nincs ítélkezés, nincs lenézés, hanem elfogadás van.

Amikor két ismeretlen ember bemutatkozik, összemosolyognak és megölelik egymást.
S ez itt annyira természetes, mint otthon egy üzleti találkozó előtt a rideg, tökéletesre csiszolt kézfogás.

- Igyunk valamit.
- Hm, mit szólnál egy rózsavizes limonádéhoz?
- Aztaaa, de jól hangzik!
És ugyanennyire finom is, komolyan kezdem magam Tündérországban érezni. :)

- Ki kell mennem a mosdóba… nnnna, az újabb fesztivál-para. Ha jártál már szabadtéri rendezvényen, nem kell ecsetelnem azt a hajmeresztő bénázást, ami simán veri a régi “Talpon maradni” társasjáték kihívásait.

Jobb kéz a falra, bal láb a peremre, táska a fülre, jobb láb a nyakba…Grrrr.

Na nem úgy egy megüdvözült, Everness-es mellékhelyiség-konténerben.
Itt ugyanis kitartó WC-s nénik mosolygós angyalkák dolgoznak folyamatosan, hogy a mosdó használható állapotban legyen - és sikerül is nekik.

Legalább annyira nyálasan hangzik, mint egy Jennifer Aniston film csattanója, de muszáj leírnom, hogy mekkora flash este 10-kor a zuhanyzóban nevetgélni a takarítónénivel.
Ő felmosóronggyal a kezében, én Éva-kosztümben.

És nem dörög-morog-szitkozódik, hogy menjen a zzzzzédesanyjába mindenki, aki ezt vagy azt összekoszolta, meg hogy bárcsak hazamehetne már, hanem hangosan kacag azon, ahogy az ajtónyitással és a meztelenséggel bénázunk…
Ugyanígy a csomagmegörzőben dolgozó önkéntesek. Pedig a 24 órás rendelkezésre állás bárhol megviselné a segítőket, de Evernessiában még éjjel 2-kor is kaptam tőlük ajándékba egy mosolyt. Hihetetlen.

Szerinted van ilyen a való életben??

Persze ilyenkor - és az egész tábor alatt nagyon sokszor - felmerül bennem a kérdés, hogy: 

Egyáltalán mi a való élet?

Melyik az igazi?
- Az, amikor reggeltől estig kapkodunk, rohanunk, űzzük az elérhetetlent és közben egyre mérgesebb emberekké válunk? Már messzeföldön híres a zsörtösségünk, a pesszimizmusunk, és a tömegközlekedés mogorva arcai.

A való életben türelmetlenkedünk, szidjuk a másik sofőrt és ha véletlen egy idegen mellé kéne leülni, inkább állva eszünk. A liftben lehajtjuk a fejünket, csak ne kelljen szóba elegyedni senkivel és bármilyen “szorult” helyzetben inkább telefont nyomkodunk, mintsem hogy egymás szemébe kelljen nézni. Meg egyébként is telefont nyomkodunk. Egyfolytában.

- Vagy lehet, hogy mégiscsak inkább ez a való élet, amit itt, az Everness-en megéltem?
Hogy délután 3-kor is lehet önfeledten táncolni?
Hogy ebéd közben beszélgetünk a mellettünk ülővel?
Hogy gondolkodás nélkül otthagyjuk a cuccunkat a parton vagy örömmel kölcsönadjuk a jógamatracunkat egy idegennek?

- Az az igazi élet, hogy nem számít, mi van rajtad, vagy inkább az, amikor az alapján ítélnek meg?

Ha csak ezt így végigolvasom, annyira egyértelmű a válasz, de amint felnézek a laptomom mögül, látom, hogy mégsem az.

Őszintén nehéz kiszakadni az Everness varázsból.

• 
• 
• 
• 

Egy mennyei vegán vacsora után újdonsült ismerőseinkkel igyekszünk a nagyszínpad felé. S ami utána jön, azért egy életen át hálás leszek:
Katartikus élmény a péntek esti koncert. Estas Tonne-t sosem hallottam még, de azóta nem tudom kikapcsolni. Szinte semmire nem emlékszem, csak egy felemelő, boldogságmámoros transzra és örömkönnyekre. 

Úgy tudtam lebegni a zenével, ahogy még soha, s ahogy visszanézem a képeket, látom, nem csak én éreztem így… Fantasztikus volt!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ha eddig a pillanatig nem is, innentől már teljesen egyértelművé vált számomra, hogy az Everness pontosan arra mutat rá, ami szerintem az egész élet egyik legnagyobb tanulsága.

Nem érdemes ilyen érzések és élmények nélkül élni!

Mert az olyan, mintha egy fekete-fehér filmet néznél a saját életedről. De az nem lehet elég, ennél sokkal többről szól! Meg kell találnod a színeket, mégpedig a saját színeidet.

Fotó: Everness
Forrás: https://www.facebook.com/everness/

A második nap átadtuk magunkat a kíváncsiságnak, és részt vettünk néhány programon, masszázson, kezelésen, valamint belehallgattunk pár előadásba is.

A fesztivál olyan bőséges kínálattal kecsegtet kiváló előadókból és a tudatosságot körülölelő témakörökből, hogy szinte lehetetlenség választani közülük. Méltánytalan is lenne bármelyiküket kiemelni, ezért inkább az érzésekre koncentrálok.

Olyasmi, mintha a bejáratnál mindenki ledobta volna a páncélját, ami egyébként a mellkasát körbefogja és védi a hétköznapokban. Tudod, amit azért hordunk, hogy ne bánthassanak meg minket, hogy ne tűnjünk olyan sebezhetőnek és hogy ne kelljen kitárni a lelkünket.

Itt nincs rajtunk páncél, csupaszok vagyunk.

S az Everness határtalan szeretete és végtelen ölelései megerősítenek abban, hogy ez így is van jól.

A legérdekesebb tapasztalatok között emlegetem magamban azóta is például, hogy nem láttam síró kisbabát vagy őrjöngő gyerekeket, se ugató, marakodó kutyákat.
Pedig nagyon sokan érkeztek a teljes családdal, akár pici csecsemőkkel is, és semmi.
Mintha Evernessia maga a béke szigete lenne.

Este koncertek, bulik, és igen, a “spirik” is isznak alkoholt. De egyetlen dülöngélő vagy kötekedő részeget nem láttam, sőt külön megalike a pultosoknak, akik annyira jófejek tudtak lenni egész éjjel, hogy többen is közülük külön programmá nőtték ki magukat.
“Menjünk ahhoz a mosolygós csajhoz meggysörért!”
“Jó, aztán üljünk le a koktélosokkal villámokat nézni!”

Villámokat nézni, vihart elűzni sámándobokkal és sok ezer ember szeretetével… Micsoda romantika. És az Everness-en ez is annyira egyértelmű. Jön magától.

Mielőtt elbúcsúzom az éjszakától még gyönyörködöm kicsit a mesebeli fényekben.

• 
• 
• 
• 
• 

Az Everness másképp ébred, mint egy hagyományos fesztivál és másképp is zár be.
Vasárnap is - ahogy minden reggel - zenés, közös mantrázással indul a nap a Dómnál. Ha akarod. Vagy meditálhatsz csendben, jógázhatsz a parton, jam-elhetsz valamilyen ismeretlen hangszeren.

Ahogy körbesétálok, újra elvarázsol az emberek sokszínűsége, s az, hogy mennyiféle módon köszöntjük a reggelt.

Én leültem kicsit a parton és behunyt szemmel azt kívántam, változtassuk a világot egy nagy Everness-szé. Mert az nem lehet, hogy most összecsomagolunk és ennek vége.

És persze, hogy nincs!
Egyrészt mert már meg is van a következő esemény időpontja:
Everness Indián Nyár 2016

Másrészt pedig a legfontosabb útravaló pont az, hogy:

Hazatérve azt érzem, letisztultak a dolgaim.
Sokkal könnyebben hozok döntéseket, bocsájtok meg és még többet koncentrálok a jóra.
Még jobban odafigyelek az egészségemre, nem csak kívül, hanem legbelül is.
És mivel megéltem azt, hogy a boldogság múlandó, még jobban elmerülök a pillanatban.

Amikor táncolok, akkor kizárólag táncolok. Amikor olvasok, akkor csakis olvasok.
Ha edzek, akkor nagyon edzek, ha eszem, még jobban imádom az ízeket, ha tanulok, minden figyelmem a tanulásé.

És amikor szeretek, nagyon szeretek.

Talán így lehet egy kicsit örökre Evernessiában élni, mert most már biztosan tudom, másképp nem is érdemes.

Hálásan köszönöm, hogy ott lehetttem! Namaste.

#hétköznapihősnők #everness #evernessfestival2016 #csodaország #ígyérdemesélni #fesztivál #sokkaltöbbannál

Ha tetszett a bejegyzés, barátkozzunk a Facebook-on is, vagy nyomj ide egy lájkot: 

Vagy nézd meg a Hétköznapi Hősnők videóit a YouTube-on!

Benne vagy egy izgalmas kihívásban? Csatlakozz az 50 hét - 50 új szokás csoporthoz itt: 
https://www.facebook.com/groups/50.het.50.uj.szokas/

Ha szívesen megosztanád velünk a véleményed, vagy bármilyen kérdésed van, bátran kommentelj, vagy írj nekünk  a hetkoznapihosnok.official@gmail.com email címre. Várjuk szeretettel az üzeneted! :) 

Tarts velünk és válj a saját életed Hősnőjévé! :)

Az Everness-ről itt találsz még rengeteg infót: 
http://everness.hu/
Facebook oldalukat pedig itt tudod követni. 

Szerző: Siklós Katalin