Elment egy barátunk.
Nem csak úgy külföldre, haza, vagy egy másik munkahelyre… hanem örökre.
A szívem egyik felét a végtelen szomorúság, a másikat pedig egy szűnni nem akaró gondolat tölti be, ezt szeretném most kiírni magamból.
A barátunkat nem egy betegség győzte le, nem érte baleset és nem hogy nem volt még öreg, hanem mocskosul fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon.
A barátunkat az élet győzte le - legalábbis én így fogalmazom magamnak.
Elveszítettük őt.
Először szó szerint, mert december 23-án elindult otthonról és nem ért haza többé.
Őrjítően hosszú hetek teltek el úgy, hogy senki nem tudta, hol van. De egy valamit mindenki tudott:
Hogy Zoli bajban van.
Százak indultak a keresésére, dacolva az irdatlan hideggel, nem törődve fáradtsággal, ünnepekkel, családi és munkahelyi kötelezettségekkel.
S hogy miért akartak ennyien segíteni?
Nem azért, mert fiatal volt, erős és egy állandóan nyüzsgő, társasági lény, hanem azért, mert Zoli olyan ember volt, akitől mindenki kapott valami jót.
Egy mosolyt, egy viccet, egy baráti ölelést, egy meglepetést, szaktudást, segítséget, egy jó szót, inspirációt a sporthoz, közös röhögést, egy kis zsiványságot, egy finom vacsorát, egy-egy felejthetetlen baráti estét, egy-egy vidám koccintást, szerelmet, órákon át tartó beszélgetést, vagy éppen egy életreszóló barátságot.
Emberek ezrei szurkoltak neki, hogy előkerüljön, s szerintem nem vagyok egyedül azzal sem, hogy azt álmodtam, jól van, boldogan koktélozik valahol és odakacsintott, hogy minden rendben.
És most itt állunk, nagyon is ébren, üveges tekintettel bámulva magunk elé, és azt kérdezzük, hova lett az életre szóló barátunk. Hova lett az a jellegzetes mosoly, hova lett az a rengeteg erő, kitartás és jókedv, amivel Zoli élte a mindennapjait.
Emlékszem, amikor megismertem - munkaügyben - , más volt, mint a kollégái. Sokkal közvetlenebb volt, sokkal vidámabb, nem épített falat magunk közé, hanem egyből, úgy teljes csupaszív mivoltában állt oda, tanított, közreműködött és mindig segített, ha kértük.
Aztán pár évvel később újra megismerhettem, immár egy drága barátnőm oldalán Őt, mint Férfit.
A romantikust, a játékost, a meglepetéseket okozót, a társasjátékozót, a buliban ránk vigyázót, a törekvőt… az erős Férfit. És ezzel együtt a bújós, sebezhető, érzékeny, szeretetre vágyó Férfit is.
Emlékszem a baráti beszélgetéskre négyesben, emlékszem az ínyencségére, a konyhaművészetére, az igényességére, a mulatságokra, a filmnézésre, a mindig makulátlan megjelenésre, a jókedvre, és arra a mosolyra… mindig csak az az elfelejthetetlen Zolis mosoly.
Aztán másfelé sodort minket az élet, de tavaly ősszel újra találkoztunk. Egy még nagyvilágibb, még jobb megjelenésű, szuper sportos, még nagyobban gondolkodó Férfit láttam, akinek az életében talán már csak az a mosoly volt állandó.
És megbeszéltük, hogy naná, hogy találkozunk újra, naná, hogy összeülünk csak úgy, beszélgetni, vagy elmegyünk bulizni, mert az olyan jó volt régen mindig.
De nem találkoztunk, mert az élet zakatol tovább, mindenki éli a napjait, hajtja a többet, a jobbat, a szebbet… - és aztán időnként kegyetlenül a fejünkhöz vágja, hogy addig örüljünk, amíg még zakatol.
Hogy addig éljünk, amíg itt vagyunk. Nem lehet csak félig élni, csak kicsit odatenni magunkat, csak gyakorolgatni és készülni valamire, ami talán sosem jön el.
Mert ez nem egy jelmezes főpróba, ez itt és most, maga az ÉLET.
Ahogy nézem a képeit, azt érzem, ő igazán megélte. Volt, hogy két végén égette a gyertyát, volt hogy nagyon hajtotta ő is, volt, hogy sokkal többet adott, mint amennyit kapott, és volt, amikor már nem tudott magából adni.
Mert a felszín alatt baj volt. És ezt talán csak azok tudták, akik nagyon közel álltak hozzá.
S pont ez az a gondolat, ami nem hagy nyugodni, itt ül mázsás súllyal a vállamon, a végtelen szomorúság kezét fogva.
Belenézek a fényképeken a szemébe, ugyanolyan színű, mint az enyém. Nézem, ahogy edz, ugyanúgy, mint más barátaim. Nézem a megjelenését, és látom magam előtt, ahogy reggel válogat a ruhásszekrény előtt állva, hogy megtalálja aznapra a tökéletest. És elképzelem, ahogy azon morfondírozik ő is, hogyan juthatna még előrébb a munkában, hoagyan fedezhetné fel még inkább a világot, hogyan válasszon igazán hozzá való párt, hogy csináljon még többet, jobbat, szebbet…
Mégis, van valami, ami nem látszik a képeken és soha nem volt ott a képzeletemben sem, amikor rá gondoltam.
Pedig ott élt Zoliban, a mindennapjai szerves részeként, cipelte magával.
És lehet, hogy más barátaim is cipelik.
Félelem? Szorongás? Elégedetlenség? Fáradtság? Elkeseredettség? Kudarc? Betegség? Gyengeség? Szomorúság? Letörtség? Bűntudat? Lelki bánat? Fájdalom?
Lehet, hogy valamelyik a Te barátaidban is ott van… csak nem tudsz róla, mert nem látszik a képeken.
Nem látszik a tökéletesre filterezett életeken, nem látszik a makulátlan megjelenésen, a bivalyerősre sportolt testeken, nem lehet kivenni a basszus dübörgéséből az átbulizott éjszakák zajában. Mert nem állunk meg a rohanásban, nem figyelünk egymásra és nem kérünk segítséget - talán azért, hogy ne csorbuljon a kép.
Miután megtudtuk, hogy Zoli elment, a közösségi oldalakat ellepték az érthetetlenség, a szomorúság, a tehetetlenség, a gyász és a búcsú súlyos szavai… Rengetegen írták, hogy mennyire szerették, hogy mennyi jót kaptak tőle, hogy mennyire fog hiányozni, hogy mennyire felfoghatatlan, hogy nincs többé.
Amikor eltűnt, ismerősök és ismeretlenek százai üzentek neki, keresték, szurkoltak, nyomoztak, imádkoztak… most pedig egy kis boldog emlékezést csempészve a végtelen szomorúság és a gyász fekete ködébe, mesélünk róla egymásnak. Elmeséljük, kinek mi a legkedvesebb emléke róla, ki milyen sztorit élt át vele, ki hogy emlékszik rá.
Ezzel talán könnyítünk a saját lelkünkön... De tudjátok, mi az a kérdés, ami nem tágít a fejemből?
Miért nem tettük ezt meg addig, amíg itt volt?
Amíg itt van velünk Ő, az az ember, akit annyira szeretünk, akit olyan jó fejnek tartunk, akitől csak jót kaptunk, akinek drukkolunk, akinek szívesen segítenénk, aki az életünk fontos része, vagy csak egy jó emléke.
Nekünk most Zoli, de Neked lehet, hogy Józsi, Erika, a kollégád, a csapattársad, a szomszédod, a szerelmed, vagy a buszon melletted ülő idegen.
Miért nem kérdezzük meg egymástól, hogy figyelj, hogy vagy, úgy igazán?
Hogy lehet az, hogy valakit, akit ennyien, ennyire szeretünk, legyőzhet az élet?
És hányan vannak még, akik lehet, hogy most indulnak el egy olyan útra, mint Ő, karácsony előtt?
Ahonnan már soha nem térnek vissza…
Hogy lehet, hogy azt mutatjuk, minden OK, hogy csinosak, erősek és törekvők vagyunk, közben semmire nem vágyunk jobban, mint hogy valaki meghallgasson minket, vagy hogy segítsen?
Hát milyen szeretet a mi szeretetünk? Milyen őszinteség a mi őszinteségünk?
Hogy lehet, hogy több száz, több ezer ember szeretete, barátsága, imája egyszerűen pár héttel elkésik, és ezzel már menthetetlenül feleslegessé válik??
Miért nem vagyunk ott, amikor igazán szükség van ránk?
És miért nem szólunk, miért nem mutatjuk meg a sebzett, félő, csalódott, vágyódó, összeomlás szélén álló lelkünket, amikor igazán szükségünk van valakire?
Tudom, hogy Zoli mellett az utolsó időszakban is fantasztikus emberek, igazán jó barátok álltak, és biztos vagyok benne, hogy mindig számíthatott rájuk.
Csak azt nem tudom, hol volt a többi sokszáz ember szeretete, hálája, segítsége akkor, amikor még érhetett volna valamit? Igen, magamat is ide sorolom.
Miért nem valósult meg az a találkozó, amit akkor ősszel megbeszéltünk, miért nem hívjuk fel egymást gyakrabban, hogy éreztessük:
Itt vagyok, számíthatsz rám.
Ezt a csodálatos embert már nem tudjuk visszahozni. Itt marad a keze nyoma a kezünkben, a mosolya a mosolyunkban, a történetei az emlékünkben, a szeretete a szívünkben, a lelke a lelkünkben.
Ez visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen, végezetes hiba volt. Elkéstünk.
Elkéstünk a szeretettel, az aggódással és a segítséggel.
Kérlek, tegyünk róla, mindannyian a saját környezetünkben, hogy ne fordulhasson elő ilyesmi.
El lehet késni a fodrásztól, le lehet késni a buszt, késhetsz a találkozóról, vagy a munkahelyedről is…
De a szeretettel, az aggódással és a segítséggel nem szabad elkésni, mert lehet, hogy akinek szüksége lenne rá, már nem tud tovább várni.
-----------------------------------
Írta: Siklós Katalin
Hétköznapi Hősnők
<3
Megvan az érzés, hogy csak ülsz a kanapén, a lábad feltéve, távirányító vagy / plusz mobil a kezedben és üveges tekintettel azon merengsz, hogy már megint hogy elcseszted az időt?